A cigánynak nem terem babér a Gourmet Fesztiválon

Kicsaltak mondom, mert van bennem valami eredendő averzió az ilyen jellegű fesztiválozással szemben – az ember azért fizet borsos árat a belépőjegyért, hogy még borsosabb árat fizethessen odabenn a felkínált termékekért. Minek akkor a belépő kérdezem én és azt a magyarázatot kapom, hogy Magyarországon ugye a közönséget így kell megszűrni, nehogy már a szakadt proli rontsa odabenn a levegőt, mert a kiválasztottak klubjába csak a belépőt játszva megfizetni tudók nyernek bebocsáttatást.

És valóban – legalábbis küllemi értelemben – nem lehetett okom panaszra. A fesztivál szép is volt, hangulatos is. Az úri társaság könnyed eleganciával kortyolgatta italait, miközben a kulináris ételek kínálatában élvezkedett. Az összképet csak kevés dolog rontotta. Például két egyáltalán oda nem illő cigány, akik bazsevával kezükben pislogtak jobbra-balra, lesve az alkalmat, hogy majd a nagyérdemű – ahogy emelkedik vérében a maligán – csak tán átadja magát régmúlt receptek szerinti nótázó mulatozásnak, mint hajdan, amikor még a cigány a jókedv és magyar virtus elengedhetetlen kelléke volt.

Összeszorult a szívem.

Ahhoz már hozzászoktam, hogy a globalizáció farhullámában lehúzzuk a klotyón nemzeti értékeinket, hogy elfordulunk legjobb tradícióinktól és, hogy pont azon dolgoknak fordítunk hátat, amiket a világ legjobban szeretett bennünk. A Magyarországra látogató turisták is hozzászoknak lassan, hogy az erős paprikával fűszerezett ételek, az operett, a cigányzene nem hungarikum immáron, mert hiába azonosítanak bennünket mindezzel másfél évszázada, mi magunk már nem akarunk a ránk “erőszakolt” klisékkel azonosulni. 

Pedig hát a legtöbb országra ráhúznak valamiféle klisét, amiből aztán az okosabbak jócskán profitálnak. De mi nem hagyjuk, hogy beskatulyázzanak, ilyen badarságokkal azonosítsanak bennünket! Mi már kinőttünk a giccses operettből, az avítt nótázgatásból, a nehéz magyar étel már nem a felvilágosult magyarság tápláléka. Befogadni csak a gazdag országokból importált testi és szellemi táplálékot vagyunk hajlandók.

Istenem, pedig ha visszagondolok a történelem előtti időkre, vagyis ifjú korom vad tivornyáira, mikor a népzenében úgyszintén jártas évfolyamtársaimmal lyukas óráinkban valamelyik közeli sörözőben, vagy borospincében, csak úgy napközben rekedtre énekeltük magunkat és az együtt éneklés áhítatában fogant közösségi szellem átjárta ifjúságunkat.

Huszonnégy éves koromban fordítottam hátat Magyarországnak, mert sok minden nem tetszett itthon és hiába próbálták elhitetni velünk, hogy élni csak itt áldásos, én nem hittem el. Valahogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy az ember szebbet, jobbat akarásából csak arra a kevésre futja, amit mi a szocializmus egység-szürke reménytelenségében megtapasztalhattunk. 

Utolsó estémen a Tiroli vendéglőben vacsoráztam. A bokszos kiskocsmában Gráf Szepi hegedült tangó harmonikás kísérőjével és miközben a remény és félelem-teljes jövő rebegett lelki szemeim előtt, a cigány a tőle megszokott empátiával a hangulatomhoz tökéletesen passzoló számot húzta. Felnyögtem: Ha valami egyszer igazán hiányozni fog nekem odakinn a nagyvilágban, hát ez lesz az!

Így is lett.

Miközben Magyarországon különbusszal vidékről hordták fel az embereket, hogy az Operettszínházat meg tudják tölteni, Németországban a legjobb körökben is csódákat regéltek a magyar operettről, a pusztaromantikáról, Marika Röckről, a csárdásról, a cigányzenéről és, hogy mindezeknek köszönhetően a magyar a legszerethetőbb emberfajta. És ez nem csak Németországban volt így.

Minél messzebbre sodródtam vándorlásaim során, annál fájdalmasabbak voltak magyar gyökereim. Furcsa, ha az ember világ végén, valahol Ausztráliában, vagy Amerikában egy félreeső utcában ismerős zenefoszlányokra lesz figyelmes, mígnem tudatosul benne, hogy cigányzenét hall. És elsírja magát. Pedig nem magyar, nem testvér, cigány!

A valamikori szimbiózisból mára szinte semmi sem maradt. A cigány hajdan rangot, méltóságot kapott azáltal, hogy mulattatott, hogy a muzikalitásban kétségtelenül Isten áldotta tehetségét kamatoztatni tudta. A Monarchia idején Bécsből jártak át akár egy hétvégére tehetős polgárok, hogy Pesten a cigánnyal kimulathassák magukat. Az járta, a cigány gyerek úgy tanul meg muzsikálni, hogy apja nem zárja el előle a hegedűt. Most mindez a tehetség jószerével pocsékba megy. 

Szopogatom a boromat és nézek a két szerencsétlen után. Nem hiszem, hogy rajtam kívül valaki is méltatná őket egy pillantásra. Cinka Panna és Dankó Pista késői leszármazottaira nem kíváncsi a nagyérdemű.