A feminista akt fotós

Newton Izsák karácsonykor született. Első törvénye szerint: „Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja.” Szürreális, de ez jutott eszembe, amikor néhány éve a Szépművészeti kiállítására „bezsilipelve” Helmut Neustädter (ismertebb nevén Helmut Newton) munkásságának (nem hiszem, hogy leírtam ezt a szót) öt évtizedéből összeszedett kétszázötven kép között sétálgattam.

Egyik kép a másik után szippantott magához, mintha valamiféle „mágneses mező” vette volna körbe őket. Önkéntelenül meghallva a nézelődök némelyikét, döbbenetes, hogy még mindig nem tudtunk továbblendülni Newton kapcsán a „nyersen szexista (LOL), de nem tárgynak tekinti a női testet, hanem domináns pozícióban ábrázolja” sztereotípiától. Bitte! Fogadni mernék, hogy Berlinben vagy Los Angelesben túl vannak már ezen. Nem látjuk a fától az erdőt. Persze nem baj, ha „provokálódunk”, talán éppen ezzel a jó-polgár cselekedettel hajtjuk (jól kiszámítható módon) Newton malmára a vizet. Newton markáns hatása a divatfotózásra nyilvánvaló.

Akkor is (vagy tán pont azért), ha szerinte a jó divatfotó nem olyan, mint egy divatfotó. Az ilyen habitusú művészek dobják a legnagyobb kavicsokat (sziklákat) az adott terület kényelmesen langyos állóvizébe. A nyilvánvaló bátorságuk és kreativitásuk mellett talán az az egyik legnagyobb erényük, hogy inspiratívan késztetnek, „megkérdőjeleznek”, ügyesen provokálnak. Magazinoknak készített divatfotói, túlemelkedve konzumér szerepükön, ma már számtalan múzeum falán fogadják be (sztoikus nyugalommal) az előttük álló nézelődők (minőségi, vagy…) hanghullámait. Jól van ez így. Newton hasonlóképpen viszonyult a művészet és a fogyasztói társadalom kapcsolatához, mint az általa (is) megörökített Andy Warhol. (Aki maga is lépten-nyomon fotózta ami szembe jött, csinos Polaroid hegyeket hagyva az utókorra.)