A komolyzene meszaliansza

A komolyzene meszaliansza

Meszaliansz, avagy a rangon aluli házasság fogalma a polgári világ kialakulásánál kezdett igazán témává válni. Magyarországon a 19. század második felében bevett gyakorlatnak számított, hogy pénz házasodott nemesi ranggal, a nagypolgárság képviselői a nemesi előnevek viselőivel. Az ősiség törvényének eltörlése után, többek közt a föld elzálogosíthatóságának joga által számos arisztokrata elszegényedett, mert az ősök példáján nevelkedve a kártyázáson kívül semmihez sem értett, birtokait pedig a törvény már nem védte.

Az elszegényedett dzsentriknek a nemesi rangon túl semmijük sem maradt. Ez volt az egyetlen portéka, amit még vásárra vihettek, de hál’ Istennek vevő akadt rá bőven. Az ez időtájt kialakult nagypolgárság egyetlen bánata – pénz volt már dögivel – hogy nem büszkélkedhetett előkelő származással, híres ősökkel. Az ipar és pénzmágnások köreiben ráadásul sokan voltak zsidó származásúak, akik még a polgári emancipáción is alig jutottak túl. Érthető hát, hogy a pénz a rangot, a rang pedig a pénzt kereste. Megtalálták egymást. Innen a furcsa párosítású családnevek, mint például Gárdonyi-Neumann Frigyes, vagy Thyssen-Bornemissza Heinrich.

Mostanában egy másfajta meszaliansz figyelhető meg a világban. A gőgös, de elárvuló komolyzene szívesen dörgölődik a megvetett, de annál sikeresebb „könnyű“, vagy populáris zenéhez. Hires zenészeknek, énekeseknek – tetszik, nem tetszik – ki kell állniuk néha a pódiumra, s zenei felkészültségüket a nagyközönség számára is bizonyítaniuk kell, mondjuk úgy, hogy eljátsszák, vagy eléneklik a Boci-boci tarkát. Ez aztán meggyőzi a nagyközönséget, ők is osztozhatnak a populáris zene kiváltságaiban, népszerűek lesznek és komoly pénzeket kapnak fellépéseikért.

A legnagyobbaknak is rá kellett jönniük, hogy a 21. században ez másképp nem megy. Nem elég jónak, egy szűk közönség által elismertnek lenni. A tömegek kegyét is bírni kell, nem csak egy Pavarottinak, de még a római császároknak is kellett, mert a tömegektől még ők is tartottak. Nem tudom ki kezdte. Az istenítésre oly éhes isteni Pavarotti, vagy valaki más, de azóta már rendszerré vált, hogy például a tenorok népszerűsége nem a világ nagy operaházaiban dől el. Koncertek egész során villogtathatják tehetségüket, kegyes meszalinsszal, kevésbé felkészült, de annál népszerűbb popsztárok társaságában.

Pavarotti and friends alatt tehát nem az olimposziak társaságát kell érteni, sokkal inkább az Olimposzról alászállt istenek kegyes elvegyülését a népszerű halandók között. A barátként kezelés csupán a kegygyakorlás egy formája. A nagy kérdés már csak az – miképp a 19. században is – hogy ki ereszkedik le jobban. A pénz, vagy a rang-e a nagyobb kiváltság?

Az élet azonban fütyül a véleményekre – az enyémre is – és megy a maga útján. Újabb és újabb szintéziseket hoz létre, mert a világ megújuló formák után kiált. Széttépi a régi kereteket, hogy új trendeknek tegye szabaddá az utat. Ilyetén megközelítésben talán nem is olyan reménytelen a helyzet. Ahogy egykor szétvált a komoly és a könnyű zene, vélhetően egyszer még visszatalálnak egymáshoz