A nagy, a nagyobb és a még nagyobb Gatsby

Vajon Fitzgerald mit szólt volna mindehhez?

F. Scott Fitzgerald 1925-ben megjelent nagy sikerű regényét szinte kötelező időről-időre megfilmesíteni. Fritzgerald az úgynevezett elveszett nemzedék egyik címzetes tagja. Erre az írói csoportra az első világháború szörnyűségeinek megtapasztalása után az American Dream-ből való ébredés, kiábrándultság jellemző. Mi sem példázza ezt jobban, mint a Nagy Gatsby, a szerelemből, a húszas évek konjunktúráján hízott újgazdagok léha, felületes tivornyázásából, a szegény-gazdag konfliktusból, az ábrándos és elegáns illúziókból és a tragikus csalódásokból szőtt amerikai sztori. A jól dozírozott egyveleg generációkat varázsolt el – sajnos a filmeseket is.

a Nagy Gatsby jelen feldolgozása is valósággal belefullad a látvány orgiába

Mert a regényben a fifikusan felépített szerelmi tragédia hátteréül szolgáló fény, csillogás, a szuper-gazdagok életmódja, a new-york-i high society pazar eleganciája és arrogáns felsőbbrendűségtudata a filmben sokszor öncélúvá válik. Míg az olvasó mindezt betűkből szintetizálja és fantáziájának imaginárius vetítőtermében az egész csak a képzelet síkján jelenik meg, a mozik vetítővásznán a látványt készen kapja és néha olyan mértékben túladagolva, hogy az gyomrát jobban megfekszi, mint a pattogatott kukorica. A Nagy Gatsby jelen feldolgozása is valósággal belefullad a látvány orgiába.

Szeretném Fitzgerald arcát látni, ha valami csoda folytán ott ülhetett volna Cannes-ban, a filmfesztivál nyitóelőadásán, könyvadaptációjának bemutatóján. Persze mi, huszonegyedik századi mozilátogatók látvány-junkie-k vagyunk, nekünk mindent le lehet nyomni a torkunkon, ami a legeket, a szuperlatívákat ostromolja. Így még az ausztrál rendező, Baz Luhrmann káprázatos „stílusérzékén“ sem akadunk ki, az enyhén szólva eklektikus koreográfiák és zenék nem éppen autentikus egybecsengésén, de vajon Fitzgerald mit szólt volna mindehhez?

Azt hiszem a regény valódi gyöngyei egy színpadi feldolgozásban sokkal fényesebben csillognának.

Eddig négy filmes és egy tévéfeldolgozás látott napvilágot, s talán még a 74-es Robert Redford, Mia Farrow-os változat – amelyikben legalább egy Ralph Lauren tervezte a kosztümöket – vált valamelyest klasszikussá, de igazán egyik feldolgozás sem csinált  filmtörténelmet. Ez sem fog. Olybá tűnik, a könyv igazi értékei a filmben háttérbe szorulnak a felületes dolgok mögött. Azt hiszem a regény valódi gyöngyei egy színpadi feldolgozásban sokkal fényesebben csillognának.

Hiszen az egész történet és a drámai mélység, a megrajzolt színterek, seregnyi statiszta (animáció) és lényegtelen mellékszereplők mellett mindössze négy emberre épül. Ebből egy, Nick csupán külső szemlélő és mesélő – marad tehát három. A gátlástalan és hataloméhes Tom, aki mindent és mindenkit – még feleségét is – birtokol, a pragmatikus Daisy, akinek gyengéd érzelmeit realitásérzéke írja felül és Jay (Gatsby) az álmodozó, megszállott szerelmes, akinek – úgy tűnik – nem léteznek akadályok, mikor álmait kergeti – sötét üzletekkel kapaszkodik fel a legmélyebb szegénységből a társadalmi ranglétrán. Kilétét ezért is övezi nagy titok, acél-kemény önbizalmán ott marad egy csöppnyi rozsdafolt.

a baj az, hogy a regény megrázó, drámai ereje valahogy elvész

Gatsby kétes üzelmek és poézisből szintetizált álomvilága egy célt szolgál csupán – volt szerelmét szeretné visszakapni. Már majdhogynem sikerül is, de a mégoly magabiztos Gatsby szerelmének igézetében lenge, védtelen pillangóként akad fenn az ármánykodás és gátlástalanság pókhálóján. Nem csak szerelme fordít neki hátat, a vad tivornyák élősködő, úri társasága is elpártol tőle. A cselekmény fő szála szóról-szóra hű marad a regényhez, nem is evvel van a baj.

A baj az, hogy a regény megrázó, drámai ereje valahogy elvész a Disneyland-es, képregényszerű forgatagban. Mintha csak a dramaturgiát, művészi értékeket és a huszonegyedik századi látvány elvárásokat nem lehetne közös nevezőre hozni. Vagy talán lehet, csak a művészi értéket és a kasszasikert nem. Legalábbis ez Baz-nak nem sikerült. Nem tudom tehát mi lehetett Baz Luhrmann prioritása. Saját stílust teremteni? Az eddigi filmjei alapján ez már részben sikerült neki. De a szintén látványra kihegyezett Ausztrália filmeposza minden giccsessége dacára nekem ennél sokkal jobban tetszett, mert ott a látvány a film konstruktív tartópillérévé vált.

DiCaprio Gatsby megformálásával ismét bebizonyította, hogy jó színész

Leonardo DiCaprio Gatsby megformálásával ismét bebizonyította, hogy jó színész. Carey Mulligan Daisy szerepében szerintem harmat gyenge és szépségben DiCaprioval sem tudja felvenni a versenyt. A bamba Nick-et egykedvűen játszó Tobey Maguire-nek sem ez lesz élete szerepe. Nem állítom, hogy idő előtt kijöttem volna a moziból. A VIP-es teremben sajnáltam volna annyi pénzért idő előtt leereszteni a lábtartót, felállni kényelmes fotelemből, hátrahagyva colát, pattogatott kukoricát. Kivételesen a 3D-és szemüveg is kényelmes volt. Ebben a környezetben a film még autentikusan is hatott. De vegyes érzelmekkel jöttem ki a moziból. Az ambivalencia fő oka pedig, hogy hajdan volt könyvélményem és a most látott film élményszintje közt áthághatatlan szakadék tátongott.