Sajnos pókember lett az árvák hercege

Tizenhárom éve már, hogy bemutatták nálunk is a The Cider House Rules filmprodukciót. John Irving megegyező című regénye szolgált a film alapjául és a film forgatókönyvét is maga John Irving írta. A magyar cím az eredetire nem is emlékeztet. Az Árvák hercege mindamellett nem volt rossz választás, mert szemben az angol eredeti profán hangzásával megelőlegezi a film által sugallt poézist. Tobey Magruire ebben a filmben alapozza meg későbbi világhírét. A még kamaszos színész (diplomáját jóval az Árvák hercege bemutatása után szerezte) filmben nyújtott alakítása annyira megtetszett Sam Raiminek, hogy őrá bízta a Pókember címszerepét. Az első rész 2002-es bemutatása után Tobey Maguire egycsapásra világsztár.

Tobey Magruire ebben a filmben alapozza meg későbbi világhírét.

De ne siessünk ennyire előre, hiszen nem Tobey az első és utolsó színész, aki obulusokra váltja tehetségét. Aki a mi világunkban él, ezen nem is csodálkozhat, és Maguire-t sem marasztalhatja el. A Pókember kétségtelenül látványos produkció és bombasztikus kasszasiker, de – és most elnézést kérek minden gyerektől, kamasztól, és gyerekes felnőttől, akik más véleményen vannak – az én értékrendemben eltörpül az Árvák hercege, grandiózus alkotás mellett. Tobey tehát attól még, hogy pénztárcája vastagodott, nem előre, visszafelé lépett – legalábbis művészi értelemben.

Az Árvák hercege számomra nem csupán értékes produkció, a szívemhez különösen közel álló filmek egyike. Hogy miért? Mert szép és szívbe markoló, megrázó és felemelő is egyben. Megtisztulva, boldogan jön ki az ember a moziból, visszanyerve az emberbe vetett hitét. A történetet csodálatos színészek játsszák el. Még a gyerekszínészek is meggyőzőek és a svéd rendező, Lasse Hallström úgyszintén remekel. A filmet hat Oscarra jelölték, ebből kettőt meg is kapott. Michael Caine a legjobb mellékszerepért, John Irving pedig a legjobb forgatókönyvért járó Oscart.

Dr. Wilbur Larch (Michael Caine) és Homer Wells (Tobey Maguire)

Homer Wells (Tobey Maguire) egy Dr. Wilbur Larch (Michael Caine) által vezetett árvaházban nő föl. A közeli pályaudvarra érkezők többnyire az árvaházat látogatják. Vagy hoznak gyereket, vagy visznek, vagy nem kívánt terhességüktől szeretnének megszabadulni. Homert is itt szülte meg anyja és az árvaház gondjaira bízta. Kétszer adoptálják, de mindkétszer visszakerül az intézetbe. A nem kívánt gyereket végül Larch doktor „megtartja magának“ és megkülönböztetett figyelemmel saját gyermekeként neveli fel. Mindeközben az árvaház mindennapjait és a többi lakót is megismerhetjük.

Az intézetben családias a hangulat, s bár az árvák valóban árváknak érzik magukat, Larch doktor két női munkatársával különös szeretettel és emberséggel bánik velük, mindent elkövet azért, hogy sorsukat egyengesse. Csodálatos, mély emberi érzéseket gerjesztő jeleneteknek vagyunk tanúi, melyek néha szomorkásak, néha mosolyt fakasztóak, de sohasem szentimentálisak.  A doktor beavatja Homert saját tudományába, s az évek teltével – annak ellenére, hogy a fiú még gimnáziumba sem járt – nőgyógyászt farag belőle. Homer készséges, jó fiú, de az az időtájt tiltott abortuszra lelkiismereti okokból nem vállalkozik, hiszen sorstársai fölött mondana ítéletet.

Az orvos viszont annál inkább – s ő is lelkiismereti okokból, mert hasonló szomorú sorsokat igyekszik evvel elkerülni. Mindketten tanúi lesznek egy esetnek, ahol egy fiatal lány enyhén szólva nem szakavatott módon szeretné nem kívánt terhességét megszakítani és mire az orvoshoz kerül, már nem tudnak segíteni rajta – belehal sérüléseibe. Az abortusz körüli vitákban a film nem foglal állást, a jó és rossz antagonizmusában pedig roppant békülékeny. Ez a regény és a film legnagyobb morális ereje, nem a bűnösöket keresi, hanem a megértést, megértetést igyekszik elősegíteni.

Dr. Wilbur Larch (Michael Caine) és Homer Wells (Tobey Maguire)

Így van ez a paradoxonokkal is, az orvost például, aki sokszor lépi át a legalitás határait, tiltott abortuszokat végez, csal, okiratokat hamisít, nem lehet nem szeretni, mert a filantróp Larch, aki egy roppant pragmatikus lény egyben – a rosszat is habozás nélkül vállalja a jó érdekében – jobb annál a világnál, aminek törvényeit nem tartja be. Ezért is fogadja döbbenettel, mikor szeretett védence egy pillanatnyi hangulatból adódó spontán elhatározással elhagyja az intézetet egy fiatal párhoz csapódva, akik szintén abortusz ügyből kifolyólag jártak náluk. Az orvos még csak el sem búcsúzik fogadott fiától, féltékenyen nézi az ablakon át, ahogy a „hálátlant“ elveszi tőle a nagyvilág, amitől eddig óvta.

Homer számára a nagyvilágot kezdetben ez a szimpatikus pár, Candy és Wally jelenti. Barátság szövődik köztük, Homert elviszik a tengerhez, amit még sosem látott. Később Homer a fiú családjának almaültetvényén dolgozik, s amikor Wally-t behívják katonának – a történet a Második Világháború idején játszódik – a magányos, érzelmekre éhes lány és a zsenge, tapasztalatlan Homer közt érzelmi szálak szövődnek. Közben az almaültetvényen az almaszedő nőgyógyász átesik személyes tűzpróbáján, amikor is Arthur Rose előmunkás lányán „segít“. A lány apjától esett teherbe. Homer saját elveivel szakítva elvégzi a lányon az abortuszt.

Folytatódnak tehát a filmre jellemző paradoxoniák, az incest vétke alól, ha nem is menti fel a néző az apát, annak szociális helyzetét és önvívódásait figyelembe véve legalább némi megértést tanúsít. Mikor pedig a műtét után a lány leszúrja apját, a haldokló Rose minden gondolata, hogy lányát védje és halálát balesetnek tüntessék fel. Rose úr tehát rászolgál a néző bizalmára, de a néző ugyanakkor a lányt sem ítéli el. Tehát csak áldozat van, tettes nincs. Ilyen áldozat a szerelmes pár is, akik nem tudnak felelősséget vállalni elemi ösztöneikért, s azért sem, hogy a történelem forgószele ilyen helyzetet teremtett.

Ezekért a felemelő pillanatokért sajnos a Pókember nem kárpótol.

Közben Larch doktor az árvaházban elárvultan elvesztett fia után kesereg s majd belehal a bánatba. Szabad idejében diplomát hamisít Homer nevére, reménykedve, hogy a fiú örökébe lép majd, s ilyetén életpálya perspektíva kedvencét visszacsalogatja az intézetbe. De Homert ezidőtájt a gyönyörű Candy iránt sarjadzó szerelme köti le. Az orvos, aki túlhajszolt életében régóta csak kámforral tudja magát elaltatni, túladagolás következtében meghal. Ezzel egy időben tudja meg Candy, hogy Wally-t a fronton repülőgépével lelőtték és a balesetben mindkét lábát elveszítette. Ráérez küldetésére és tudja, hogy bár érzelmeiért nem volt képes felelősséget vállalni, döntéseiért azonban igen – elkövetkező életét Wally ápolásának szenteli. Bimbózó, gyengéd szerelmüknek ezzel vége szakad.

A lány küldetéstudata Homert is ráébreszti arra, hogy hol van a helye. Visszalátogat az intézetbe, ahol kitörő lelkesedéssel fogadják. Gyönyörű jelenet még annak az árva lánynak örömében osztozni, aki latens szerelmében már a fiú távozásakor a legboldogtalanabb volt, most pedig ő a legboldogabb. Homer átveszi Dr Larch helyét, akiről mellékesen kiderül, Homer leleteit is meghamisította, hogy a fiút megkímélje a katonaságtól.

A pátosz, ami a filmen mindvégig átvonuló poézis katartikus végkifejleménye által keletkezik, halk és visszafogott. A hősök sem hősi pózban pózolnak, hétköznapi, esendő emberek, akik azért a döntő pillanatokban helyt állnak. Helytállásuk mindazonáltal nem lép túl az emberi dimenziókon, ezért hiteles. Mert meglátni és megtalálni egy szürke, hétköznapi élet poézisét és felemelő pillanatait, mindig nagyszerű érzés. A kitűnő színészi alakításokkal megtámogatott alkotás megtekintése után evvel a nagyszerű érzéssel jöhettünk ki a moziból. Ezekért a felemelő pillanatokért sajnos a Pókember nem kárpótol.