A szakállas nőről először és utoljára

Eurovíziós Dalfesztivál. Már a neve is (magyarul) legalább annyira porosan hangzik, mintha valaki a jövő információs szupersztrádájáról beszélt volna pár nappal ezelőtt a Média Hungary rendezvényen. Tulajdonképpen írhatnék a dalfesztiválról szombatra is, de (!) az a ZENE napja. Itt a B42-őn. Ahogyan azt kórusban (persze) megénekelte már a zinternetek harcos (persze) népe (erős képzavarral: vérmérsékletéből és IQ-jából kevert cocktailjával lefröcskölt prizmáján keresztül) Thomas Neuwirth (itt még szakáll nélkül), a Szakállas Nő néven elhíresült marketing entitás ügyesen meghekkelte a s(z)avazók agyát. (Vagy szívét, de az a szervünk a lelketlenek szerint csak egy izmos falú tömlő.)

A közízlés és a képmutatás szokásos paradoxona, hogy kb. a nyilvánvalóan provokatív szakáll miatt nyert végül sógorék Thomasa, miközben éppen a szakáll miatt volt roppant hiteltelen (és persze jól kimunkáltan ügyes) a produkció. Mivel az átlagember nem ösmeri kellőképpen a híres viking kutatót, Gúgl Izjórfrendet, és nem tudja, hogy mi a különbség a transzvesztita és a transznemű között (leginkább ez utóbbiakat rúgta kegyetlenül homlokon, előre kitervelt módon és nyereségvágyból Fr. Conchita Wurst), nyilván kevesek tették fel a szakállas (mégse régi) kérdést:

“Frau Wurst! Ha gyakorló transzneműként eddig arról szólt az élete, hogy finom nőlelkét kiszabadítsa az alpári férfitest börtönéből és ezzel végre önazonossá váljon, miért növesztett alabástrombőrrel borított csini kis pofiján egy ennyire tolakodóan maszkulin szőrköteget?”

MIÉRT? Mondom mééééér’?

Egyébként zenei értelemben szerintem nem is a labanc, Szakállas Kolbászné, vagy a (fél amerikai) magyar induló helyezése a lényeg. Ne arról polemizáljunk. Mondjuk ki végre, hogy az Eurovíziós monszter-izé (kb. en bloc) egy triplaübergiccses, nekifutásból indított nagy ívű forgórúgás a jó zenei ízlés ágyékán elhelyezve. A (ún.) „dalok” nagy része még a hütte-zenék színvonalát (ha már osztrák) sem éri el és még forraltbor-jágerté búfelejtő magic kombó sincs hozzá, hogy könnyebb legyen elviselni. A jó ízlés ellen elkövetett háborús bűnök perében az első sorba kellene ültetni a szerkesztőket. (de főleg a hallgatókat, hiszen t(ulajd)onképpen miattuk ilyen ez a formátum. Is. Mondom, is.

Ha nyilvánvalóan értelmetlen sportot akarok űzni, akkor már inkább Ryan Gossling és Macaulay Reszkessetekbetörők Heroin Culkin (mém generáló) póló-ping-pongját követem feszült figyelemmel. (Először Gossling jelent meg egy benzinkútnál a Culkint ábrázoló pólóban, mire Culkin, két fecskendő között, elkészítette az ironikus „Gossling Culkin polót visel” pólóját. A többi már mém történelem.) Bár lassan kezdek elveszni a rakétaelhárító rakétaelhárító rakéta … permutációkban. Lényem sötétebbik oldala (van másik?) ugyanakkor legalább olyan kíváncsi lenne egy Conchita Wurst vs Kiszel Tünde mutációra, vizes póló verzióval súlyosbítva, mint egy Tarlós Szigetmelegsátorbarát István vs Conchita Wurst oda-vissza pólóüzengetésre.

Home alone

p.s. Miközben Koppenhágában szegény Sandersünk (-ünk!) egy közepesnek sem mondható dalfesztiválon ránin’ráningolt, (csak 650 kilométerre onnan) Stockholmban, bolygónk legnevesebb szakácsversenyén a druszámról elnevezett Bocuse d’Oron Molnár Gábor csapata kijutott a jövő évi lyoni világdöntőre! DuplaGrat! Pedig Gábornak még szakálla sincs! Úgy látszik sem a fine singinghez, sem a fine dininghoz nem kell az a szőrpamacs. Bőven elég, ha valaki simán (és tényleg) tehetséges és rengeteget dolgozik.