A zene mint azilum

A zene mint azilum

Azoknak, akik véletlenül nem tudnák az azilum szó alatt menedéket, menhelyt, lelki búvóhelyet, de tágabb értelemben nirvánát is értenek. Handycap-pel, hátrányos külsővel, származással, vagy fogyatékkal született emberek végső azilumát számos esetben a zene jelenti. Ráadásul fellépéseiket nem ritkán katartikus élményként éli meg a közönség, így valódi teljesítményük sok esetben messze túl van értékelve. Tehát nem mindenki Bocelli, csak mert vak, vagy Susan Boyle, csak mert csúnya.

Ifjú koromból őrzöm egy vak rokon emlékét, aki családi összejövetelek alkalmával az egybegyűltek szórakoztatásáról gondoskodott. Mikor kísérőjével megjelent a nagy darab ember, megtermett, szelíd mackó hatását keltette, aki jóval kisebb gondozóját követi engedelmesen. Fekete szemüvege mögött az a nem-látokra jellemző befelé fordultság ült az arcán minduntalan és az egybegyűltek közt néminemű zavarodottságot váltott ki megjelenése.

Ezt persze ő is érezte, s tudva dolgát a köszöntések után egyenesen a zongora felé vette az irányt. Ott aztán a vak zongorista – ami ugye már státusz – pillanatok alatt a társaság központjává vált. Csodáltuk valamennyien és misztikus áhítattal figyeltük játékát. Fogyatékosságának aurájában játéka felértékelődött. Épp úgy, mint énekhangja kántor apjának, aki – amikor nem énekelt – a világ legunalmasabb embere volt. Hiába a tudás megszépíti az embert, kompenzálja hiányosságait.

A tehetségkutató versenyeken is feltűnnek időről időre valamiféle hiányossággal bíró jelöltek, legyen az testi, szociális, vagy származási hátrány. A közönség ezt mindig díjazza. Már Karamellnél feltűnt, hogy bár az etnikum munkakeresésnél hátrányt szenved, ugyan akkor más fórumokon előnyt élvez hátrányos helyzete folytán. Bizalmi előleget kap a közönségtől egyfajta elfogultság formájában. Tehát, ha valaki sánta, vak, vagy egyéb fogyatékkal él, bírja a közönség bizalmát és megkülönböztetett szeretettel fogadják. S akit szeretnek, az már félig győztes.

A zene mint azilum

És ez nem csak Stevie Wonder, Ray Charles, vagy Andrea Bocelli esetében van így. Nemrégiben a Voice felfedezettjében, Agárdi Szilvia személyében szerethettünk ismét egy vak lányba, akinek legfőbb attribútuma, szeme-világának hiánya, időről időre nevét is feledtette, mert mindenki csak a vak lányról beszélt. S bár szeme világának helyreállításáért nem indult gyűjtés, mint ahogy évekkel ezelőtt a brazil szappanopera könnyező közönsége a vak főhős, Eszmeralda szemműtétjére kezdeményezett gyűjtési akciót, vagy még korábban a minden szappanoperák magyarországi ősének számító Rabszolgasors hőse, Izaura, a szerencsétlen sorsú rabszolgakislány felszabadítására spórolt az együtt érző közönség, de a féltő, gondoskodó anyáskodás most épp úgy tetten érhető volt hétről-hétre az adások során.

Agárdi Szilvia valóban szépen énekel, de vaksága iránti együttérzés még inkább megszépítette hangját. Ruzsa Magdit is azért szerettük az első pillanattól kezdve, mert csodálatos hangját először mezítlábasan szólaltatta meg és úgy nézett ki, mint egy kórházi takarítónő. A gereblyés közmunkásról nem is beszélve, akinek meggyőző előadása lényével szintén nem harmonizált. Szíj Melinda meg egyenesen sokkos állapotba hozta közönségét, rajongóinak minduntalan sírnia kellett a ronda, üldözési mániában szenvedő, saját magát konzekvensen diszkvalifikáló énekesnő hallatán. Nem állítom, hogy a hátrányos helyzetűek és fogyatékosok mindahányan a zenében találják meg életük értelmét, de tény, hogy ez az önkifejezési forma kedvez nekik. A közönség pedig mindezt javukra írja. Hiába, ma egy olyan korban élünk, amikor a dolgok önmagukban sokkal kevésbé fontosak, mint az általuk kiváltott emóciók.