Az ébredés pillanatai 2. rész

A következő cikk első része itt található. (A szerk.)

Bűzlött az olajtól, a térben pihenő benzines, és fűtőolaj-tartályból pedig hömpölygött az egyébként kellemetlen, számomra rózsaillatú pára.

Amennyiben a nagyszülői fűtőolaj, és üzemanyagkészlet kilétére kíváncsian felhúzzák szemöldöküket, úgy némi magyarázatra szorulok. Nem tudom, hogy másutt, más családokban miként érvényesült a háborút megjárt emberek gondolkodásmódja, de a nagyapám, aki egy Don-kanyarbéli túrából nehézkesen ugyan, de hazaevickélt, állandóan gyűjtögetett. Legyen szó rozsdás szegekről, használhatatlan bicikliküllőről, néhányszáz üveg lekvárról, vagy ezer liter fűtőolajról, mindig bespájzolt, nagyjából azzal a magyarázattal:

„Fiam, sosem tudhatod, mikor lőnek újra ránk.”

Azt csak később, vettem észre, hogy a motorblokk, sajnos már hiányzott belőle, mert egyszer valaki elkunyerálta, és kerti traktort épített belőle. De cseppet sem zavart, loholtam a nagyszobába, hogy megérdeklődjem, miféle motor áll a fészerben. Nagyanyám alaposan lehordott, amiért engedély nélkül járkálok olyan sufniban, melynek minden négyzetcentiméterére jutott egy gyermek számára életveszélyes szuronyszerű rozsdás vasdarab, ezért nyomban elkiáltotta magát:

„Miska, a gyerek már megint kujtorog, hiányzott ez? – told ki azt a rohadt motort az udvarra, mert felgyújtom a fészereid.”

Majd kissé nyugodtabb hangvétellel közölte, hogy az emelt sárvédős, nekem krosszmotornak tűnő valamit – melyet ma inkább scramblernek neveznének, egyébként akkoriban csak enduronak hívták – előbb a nagyapám vásárolta munkába járás céljából, majd megörökölte apám, amikor eladta saját P21-es Pannóniáját, hogy az árából esküvői gyűrűt vegyen anyámnak.

Azt persze csak sokkal később tudtam meg, hogy motor alapját egy fekete T5-ös Pannónia adta, ezt építette át apám ily brutális módon, és használta egy fekete Kiskőrösivel, melyet arany John Player Special embléma díszített. Az eszméletlenül vagány, sportosnak számító P21-be vetett hite akkor szállt el, amikor a Balaton partján, viszonylagos nagy sebességkülönbséggel megelőzte egy nyugatnémet Z900-as Kawasaki. Mindez történt annak ellenére, hogy állítólag apám motorja volt az egyik leggyorsabb a régióban, de nem volt mit tenni, a japán erőgépek mintha az űrből érkeztek volna. Ekkor „döntött inkább a laza elegancia mellett”, és faragta testalkatához a T5-ös mohikánt.

Persze aznap délutántól hosszú évekig elválaszthatatlanok voltunk a motorral. Jó időben az udvar közepén, míg esőben és télen a központi sufniban kapott helyett, és pont annyira volt a falhoz igazítva, hogy még épp felülhessek rá. Akkora nyálveszteség tán azóta sem ért, mint abban a néhány esztendővel, a visító brümmögések nem akartak szűnni, és egyre jobban belemerültem a motokrossz kultúra bugyraiba a csirkeudvarral szemben, ahol a legjobb haverom, a piros tarajú kakas egész nap kapirgált, és szemlélte, mi a fészkes fenét feszengek egy böszme, rozsdás vaskupacon.