Az ébredés pillanatai (1/5)

A legnagyobb problémám viszont mégiscsak az, hogy ennek okait magam sem ismerem, értetlenül állok a dolgok előtt, és hetente egyszer tartok némi önismeretei tréninget, melyet rendszerint elbukok. Hívhatnak zord majomnak, vagy ahogy tetszik, vállalom, nincs ezzel semmi gond, de vélekedhetnek úgy is: kár csodálkozni, aki állandóan szöveget gyárt, annak lelke oly sivár, mint egy három napja oázist kergető teve szájpadlása.

Talán igazuk is van. De pont ezért, hátha így könnyebb, mégis belekezdek egyfajta beszélgetésbe. Mely ugyan ismét önző, mert hát viszonylag egyoldalú, én közlöm, önök pedig vagy elolvassák, vagy nem. Mégis olyan eddig feltett kérdésekre próbálok választ adni, amelyeket eleinte, úgy az első öt évben élvezettel megválaszoltam, de az utóbbi időben már csak enerváltan mondom a magamét, nézek lomhán, és darálom a begyakorolt zsargont.

Arra is csak néhány napja jöttem rá, hogy ez nem mindig állta meg a helyét, mert hiába papoltam arról, hány évesen néztem először motorversenyt, amikor a motorokkal teljesen más úton ismerkedtem meg. Így esetleg kezdjük itt, húzzunk sisakot, és induljunk, de garanciát sajnos nem tudok vállalni az itt leírtakért, mert egy önmagán pszichoanalízist végző embernek végképp ne dőljenek be, hiszen tudják, az ilyen beteg elmékkel mindig csak a gond van, és néha magam sem leszek tisztában azzal, hogy épp mely elméleti síkon közlekedek.

Ennek ellenére a motorokkal való kapcsolatom akkor is úgy kezdődött, hogy joviális, kissé telt termetű gyermekként cseresznyét majszoltam nagyanyámék nappalijában az óvodai nyári szünetben, amikor kora délután kezdetét vette egy film, amely nagyjából megpecsételte későbbi életem egy részét. Ha jól emlékszem két vagány kaliforniai fickóról szólt, akik sokat krosszoztak, majd összebalhéztak egy csajon, és egy versenyen kívánták eldönteni, aznap este ki fogja megdöngetni. – De a cselekménytől elvonatkoztatva, általában sokkal érdekesebb volt nagymama tévénézési szokása, mely szerint a magyar szinkron ellenére kommentálta az eseményeket, úgy mint:

„pufti, nide, adjneki, azaz, aszentségit, bolondok ezek, miért nem nézel már hátra, ott van pisztollyal mögötted.” 

Mivel a film azon szakaszában, amikor a verseny kezdetére vártunk – négy magot is lenyeltem izgalmamban – elvették előlem a tálat. Szerencse, mert hamarosan drámai jelenetek következtek. A verseny közepette egyikőjük odaverte magát, mint az ólajtó, mentők vitték kórházba, majd percekig küzdöttek az életéért. Persze a következő jelenetben életveszélynek szerencsére nyoma sem maradt, legfeljebb két begipszelt láb, de máig tisztán emlékszem a pillanatra, mennyire lesújtott az érkező mentő filmbéli jelenete, majd hirtelen nyomasztó szorongás tört rám, és fogalmam sem volt, miért.

Mama ennél a pontnál lekapcsolta a televíziót, és kiküldött játszani az udvarba. Unottam, vissza-visszagondolva a filmre támolyogtam a csirkeudvar, és nagyapám két fészere között, mígnem átballagtam a legkisebb faházba, amelyről előtte azt hittem, hogy kizárólag kapák, lapátok és gereblyék lakják, néhány olajoshordó, meg legfeljebb egy szakadt permetező szalmakalap. Sokat nem tévedtem, ezek mind részesei voltak a körülbelül öt négyzetméternek, viszont állt ott még valami, melytől földbegyökerezett a lábam, és hirtelen fény derült ok nélküli félelmeim mivoltára.

Talán három éves lehettem.

Folyt. köv.