Belsőépítészet, mi is az?

A következő cikk (először) egy évtizeddel (!) ezelőtt került publikálásra ezen a felületen. (A szerk.)

Kétségtelen, hogy az építész munkája nélkül a belsőépítésznek sem lenne dolga, s hogy az építész alkotása bizonyos értelemben már meghatározza a belsőépítész mozgásterét. Viszont az is egyértelmű, hogy az építmény esztétikai megjelenése, használhatósága szempontjából a belsőépítész munkája is elengedhetetlen. Vagy nem?

Olyan korban születtünk (legalábbis mi, az „értettebb“ korosztály) ill. nőttünk fel, amikor a belsőépítészt legfeljebb megugatták, jószerével azt sem tudták, hogy az önálló foglalkozás. Úgy tudom, volt ugyan valamilyen szintű képzés, de csak a szerény társadalmi igénynek megfelelő, behatárolt keretekben, s az egzotikus belsőépítészek, vagy kmk-sok voltak, vagy nagyritkán állami megbízásból éltek. Széles körű társadalmi alkalmazásuk már csak azon egyszerű okból sem volt lehetséges, hiszen a munkájukhoz jószerével semmilyen eszköz nem állt rendelkezésre.

Aztán jött a rendszerváltás és a társadalom kezdhette tanulni az új fogalmakat.

A pluralizmus, tolarencia és egyéb új, nehezen érthető és tanulható fogalmak közé becsempészte magát a kissé profánabb hangzású „belsőépítészet“ is, mely hangzásbéli egyértelműsége ellenére azért bizonyos értelmezhetetlenségbe ütközött. Sokaktól hallottam annak idején, hogy – Ugyan már, az csak pénz és nem tudás kérdése. –

Nem csoda hogy így gondolkodtak honfitársaink, hiszen a rendszer kreatív önállóságra „nevelte“ polgárait. Miközben a szocializmus teremtő erejének minden elképzelhető forrását az imperializmussal folytatott gigászi küzdelem emésztette fel, a magára hagyott, a fogyasztási szektor teljes elhanyagolásával ki nem szolgált polgár jószerével csak önmagára hagyatkozhatott.

Az ország kalákában épült.

A szocialista műszakok abszolválása után, az emberek saját szükségleteik kielégítésén munkálkodtak – mégpedig „önsegélyző csoportok“ felállításával. Ezt hívták kalákának. Nyáron hétvégenként – sej vidáman szól a betonkeverő – télen a hurkatöltő, összeálltak a családtagok, ismerősök, barátok, hogy a munkát, maguknak és másoknak, nagyobb termelékenységgel végezhessék el. Az így készült házak minősége mai szemmel hagy némi kívánni valót – némelyik azóta sincs kívülről bevakolva – de alapszinten kielégítette az akkori, igen csak szerény igényeket. Ja és a belsőépítészet! Az igen, az volt. Lambéria, csicsás csempe…

Nem spórolt az újpolgár, megvett mindent, amire csak a pénze futotta, meg ami a Tüzépen fellelhető volt.

Valamit javult a helyzet azóta. Nem azt mondom, hogy a belsőépítészetet széles társadalmi akceptancia öleli a mellére, de azért tanultunk. A világ ma transzparensebb, (átjárhatóbb) mint valaha, megmutatja legszebb oldalát, jelenségeit, értékeit mindenkinek. Ilyetén a belsőépítészet is értékhordozóvá vált, önkifejezés és stíluselkötelezettség eszközévé. Egyre többen, ha nem is annyira meggyőződésből, mint inkább státuszszimbólumként alkalmaznak belsőépítészt. A technológiai és eszközfeltételek egyre inkább rendelkezésre állnak, így lassan ezen a téren is felzárkózhatunk a világ ilyen értelemben már fejlett régióihoz.

A belsőépítészet önálló, az építészetet feltételező, de attól függetlenül létező alkotó munka. Mint ahogy az építésznek az építési alkotást körülölelő terek, a környezet, az épület leendő funkciója, a korszellem adta elvárások, a technológiai és statikai lehetőségek az irányadóak, a belsőépítésznek, az épület belső terei, a stílus, a funkció, a dekorációs igény, az individuális testreszabás a mindenkor meghatározó szempont. Mindketten végezhetik jól és rosszul munkájukat. Egy gyalázatos épületben is lehet maradandó belsőépítészeti értéket teremteni, de ez fordítva is igaz.

Tény azonban, hogy a békés koegzisztencia többször borul az építész hibájából. Az építészek gyakrabban kötelezik el magukat a külső látvány, mint a belső használhatóság iránt. Érthető, hiszen emlékművet maguknak az épület látványával teremtenek. A külső megjelenés érdekében a belső terek kárára kötött kompromisszumokat aztán a belsőépítésznek kell korrigálnia. Ez sokszor a belsőépítésznél is kompromisszumhoz vezet, mellyel immáron neki, s nem az építésznek kell elszámolnia.

A másik gyakori jelenség, hogy az építész sokszor belsőépítészi babérokra pályázva „túlépíti“ az épületet. A túlépítés karaktere viszont, az építész sajátságos világnézetéből eredően, mindenkor arhitektónikus marad. Ez azt jelenti, hogy az építész eszköztárában fellelhető eszközök, külső homlokzati elemek, ornamentikák töltik meg a belső tereket is, a „hardware“ a „software“ rovására túl sok hangsúlyt kap. Az építész legszívesebben az asztalt is téglából építené. Persze evvel nem azt mondom, hogy egy építész jó belsőépítészeti munkára képtelen, mint ahogy ez fordítva is lehetséges, hiszen igen csak rokon szakmáról van szó.

A belsőépítészet mára nálunk – de azt hiszem egész Európában – egy kicsit divatszakmává vált.

Divatos dandy-k és gazdag férfiak unatkozó feleségei, akik a jó ízlést emelkedett nívójú költekezési szokásaik mentén tanulják, már helyből kicsit belsőépítésznek képzelik magukat. Némely még sikeres is, hiszen nem csupán a klikkélet, a megbízások is „körön“ belül maradnak. Így lassan a belsőépítészet és lakberendezés érzékelhető szakmai határai elmosódnak.

A jó belsőépítészet és a magas GDP kéz a kézben járnak.

Amerikai számítások szerint egy épület belekerülési értékére a három harmados tagolódás jellemző. Egy rész a telek, másik az épület, a harmadik pedig az „interieur design“ azaz belsőépítészet. Minthogy egy épület használhatóságát a belsőépítészeti szint csak közvetve befolyásolja, nyilvánvaló, hogy az emberek, de akár a közintézmények is, első sorban ezen spórolnak. Egy ország gazdagodásával azonban a belsőépítészeti igényesség is kauzális összefüggésben fejlődik. Addig pedig a sok harcban edzett és sok próbát kiállt polgáraink – saját kreativitásuk, barkács tudományuk és esztétikai igényeik függvényében – úgy oldják meg ezt az immáron köztudatba plántált, valós igényen túlmenő „divatkényszert“, ahogy tudják.