Berlini fal Kelenföldön

Berlini fal Kelenföldön

Igen ott van a fal – hiába csodálkoztok – még ha nem is tapinthatóan, csupán képzetes formában, de ott van. Mint tudjuk, a berlini fal a két világrend egyre növekvő, nyomosztó diszkrepanciájának volt egész világon elhíresült szégyenletes szimbóluma, mely még jóval lebontása után is sokáig – részben máig – imaginárius formában fennmaradt.

Nos, aki már járt a Kelenföldi pályaudvaron, tudja, hogy ezt a fontos közlekedési csomópontot mindmáig a késői szocializmus vastag, megkövesedett guanója fedi be, sőt, az elmúlt évtizedek során a helyzet csak rosszabbodott, mert a pályaudvar a szocialista tájban kevésbé tűnt fel, a nyomasztó szürkeségből nem lógott ki annyira, mint ma, s ráadásul az elmúlt húsz évben tovább romlott állapota, lassan már nem csak egy balkáni, egy afrikai állam is szégyenkezne egy ilyen állomással.

A modern railjet-ek légi közlekedést megszégyenítő szolgáltatást nyújtanak, szépek, tiszták és kényelmesek.

Pedig ez a pályaudvar még csak nem is a Szabolcs-szatmári mentesítő vonatokat fogadja, amik nyomorgó idénymunkásokat szállítanak a fővárosba, hanem a Bécsből ideutazókat, nekik kínál egy röpke, de annál meggyőzőbb impressziót. Néha Ferihegyre érkezve voltak hasonló gondolataim, mikor a taxi a gyorsforgalmi úton haladt a város felé Kispest legdzsumbujosabb részein át, s kérdeztem magamtól, vajon mit gondolhatnak a külföldiek, amikor a beharangozott gyönyörű fővárosunkról ez lesz az első benyomásuk.

Ezt kérdezem Kelenföldön is minduntalan magamtól, ha vonattal jövök haza, amire mondjuk a müncheni Hauptbahnhof-on ültem fel. Leszállok a huzatos peronon, majd csomagjaimat cipelve lépcsőzöm le a csatorna bűzű lepusztult betonalagútba, hogy aztán gyalogolhassak még száz métereket a koszban, bűzben, hidegben, míg csak a megmentő taxit el nem érem – nem kevés újabb lépcsőmászás után. Ha megmentő, mert némelyik azok közül is kritikán alatti.

A biznisz osztályon kiszolgálják az embert, konnektor, internet áll rendelkezésre.

Nem rég óta a két valamikori testévvárost, Bécset és Budapestet – amik ma már más-más okokból szégyellik egymást – hogy ismét közelebb kerülhessenek egymáshoz, korszerű vonat köti össze. A modern railjet-ek légi közlekedést megszégyenítő szolgáltatást nyújtanak, szépek, tiszták és kényelmesek. Több osztályán utazhat a nagyérdemű – ez persze egy kicsit anyagi kérdés is – de a turista osztályra már 25 Euróért retúr jegyet lehet váltani, ami – valljuk be – nem egy komoly összeg. Ha ezt az ember nyolc euróval megfejeli, két napon át utazhat is bárhová az osztrák fővárosban.

A biznisz osztályon kiszolgálják az embert, konnektor, internet áll rendelkezésre. A turistáknak sem kell éhezni, mert kényelmes büfékocsikban tehetik kellemesebbé az utazási időt. A vonat gyakorlatilag egy gépkocsi tempójában éri el Bécset, annyi különbséggel, hogy sokkal olcsóbban, s a menetidő kiszámítható is marad. Az egész vonat klimatizált, családbarát, a mellékhelységekben még pelenkázó is található, a gyerekeknek filmeket vetítenek.

„felszálltam nyugatra” - Schiffer Miklós

A bejegyzés ötletét (társszerző) Miklós barátomtól kölcsönöztem. Ő csodálkozott nemrég rá erre a korszerű közlekedési eszközre, mikor is szokásos reflexein felülemelkedve, győzni tudott előítéletein, s a császárvárosba nem a szokásos módon, gépkocsival indult el. Az út rosszul kezdődött – a Kelenföldi pályaudvaron. Aztán – ahogy ő fogalmazott – „felszálltam nyugatra”. Tényleg nyomasztó a diszkrepancia. Akik nem szállnak fel a vonatra, csak állnak ott, mint egykor a berlini fal előtt, s csak szégyenkezve, meghunyászkodva pislognak át a túlsó oldalra, ahol a modern élet vívmányai elzárva maradnak előttük.

Akik felszállnak, azok pedig tényleg úgy érzik magukat, mintha csak a falon léptek volna át. Azt sem tudják hogyan, csak azt érzik bizonyosan, hogy ők már a falon túl vannak. Ebből is látható, hogy az életben azok a bizonyos falak nem csupán városrészeket elválasztó, áthághatatlan akadályok formájában léteznek, hanem sokkal inkább tudatunkat meghatározó imaginárius falakként.