David Garrett a fenegyerek

David Garrett a fenegyerek

David Garrett-et az idén másodszor tüntették ki a rangos német Echo díjjal, ami a 2012  bestsellerének jár. Garrett, aki több értelemben elhíresült – a Guinness rekordok könyvében a világ leggyorsabb hegedűseként tartják számon – nem csak roppant népszerű, még szemtelenül jóképű is – ifjú korában modellkedett – és kinézetével egyáltalán nem passzol a klasszikus hangversenytermek panoptikumi színpadára, inkább egy pop-rocksztárra emlékeztet. Stadionokat megtöltő jótékonysági, stadion avató, vagy egyéb gáláin, koncertjein rocksztárnak kijáró ovációval ünnepli a közönség, miközben ő otthonosan mozog a zeneirodalom legszélesebb skáláján. A klasszikusok mellett korunk nagy sztárjainak sikerszámai is szerepelnek repertoárjában.

A komolyzene meszalianszáról, rangon aluli házasságáról már írtunk. David Garrett ennek a rangon aluli házasságnak rangos gyermeke. Vegyes házasságból származik – apja német jogász, anyja amerikai prímabalerina. Bongartz-ként látta meg a napvilágot, de később anyja PR erősebb angol nevét vette fel. Hegedűtanár apja jóvoltából négy éves korában kezdett játszani és nemsokára már csodagyerekként könyvelték el. Yehudi Menuhin generációja legnagyobb tehetségének tartotta.

David azonban az „amerikai“ utat választotta. Képtelen volt magát elásni a komolyzene kevesek privilégiumának számító világában. Mindent akart, Hollywood-i sztárokkal versenyre kelni, sokat markolt, de keveset fogott. Zenei értelemben. De mint előadó tényleg világsztárrá vált. Kissé naiv ars poetica-ja: a zene unitáriánus egyházát megteremteni, ahol a különböző vallásoknak hódoló hívők egymás mellére borulva üdvözítik a zene univerzális voltát. Mert, ami tegnap Beethoven, az ma a Beatles és így tovább. Mentségére mondom, hogy az interjúk során szerény és roppan természetes benyomást kelt. De Garrett minden műfajban a felszínen marad. A komolyzenében ritka népszerűsége és felülmúlhatatlan hangzású Stradivarija dacára csak közepes teljesítményt nyújt. A  kortársi populáris zenében pedig túl azon, hogy megmutatja hegedűn is el lehet mindent játszani, a műfaj nagy egyéniségeivel, és sajátos hangzásvilágukkal nem tud versenyre kelni.

Garrett-tet elnézve kérdezem, valójában mi is a siker titka? A zenei tudás önmagában nem elég egy ekkora népszerűséghez. David kétségtelenül virtuóz, minden kritika mellett szenzációsan hegedül és roppant széles a repertoárja. (A mi Edvin Martonunknál pont a zenei repertoár szűkösségét kifogásoltam mindig.) A siker – ahogy Ady fogalmaz – egy nagy hisztérika. Rengeteg elem egyidejűségét feltételezi, de az előadó  megjelenése, személyisége, kisugárzása és kinézete biztosan nem elhanyagolható tényezők. Ha e mellé még egy profi menedzsment is társul, biztosak lehetünk dolgunkban.

Az Echo gálán előadott Beethoven D-dúr, a zeneirodalom talán legrangosabb hegedűversenye kissé meghaladta Garrett tudását. Jó, bebizonyította, ő is el tudja játszani, el is játszotta, de a darab túlvilági szépsége nem jött át előadásában. Néha még kissé hamiskásan is csengett, hiányoztak a tónusok és a mélységek. Én ugyan zenekritikus nem vagyok, de ez a versenymű legkedvesebb darabjaim egyike és a század legnagyobbjaitól hallgattam. Ha tőle hallom először, talán még tetszik is az interpretáció, de képtelen voltam az igazán nagyokkal nem összehasonlítani.

David jelentősége azonban abban rejlik, hogy sokan, nagyon sokan tőle hallották ezt a zeneművet először, mert Garrett-től mindent meghallgatnak, amit eljátszik. Így ő egy igazi hídember. Népszerűségét felhasználja arra, hogy közönségét időnként a zeneirodalom  soha nem látott, hallott dimenziójába emelje. Ez előtte nem soknak sikerült. Garrett, a sztár, a szépfiú, a fenegyerek nagy kapukat tár meg a zene világában. Ezt a várható siker reményében gigantikus rendezések is támogatják, így előadásai rockfesztiválokat megszégyenítő keretek közt zajlanak, lenyűgöző show betétekkel, hangtechnikával, hatalmas zenekarokkal, asszisztentúrával.

David Garrett, a fiatal lányok álma, maga is nagyban álmodik. A zenei kasztrendszer eltörlésével a huszonegyedik századi zene arculatát szeretné megadni. Hogy ez sikerül-e neki, kérdéses. A kasztok nem külső kényszerek hatására maradnak fenn, belső erők tartják életben. Egy olyan korban azonban, amikor a felülmúlhatatlan zenei alkotások „mauzóleumokban“ egy molyos közönség számára vannak fenntartva, nagy szolgálatot tesz avval, hogy legalább ezen darabokból egyet egyet a nagyközönséggel megismertet, s hogy egyáltalán, személyes népszerűségét, varázsát, a komolyzene népszerűsítése érdekében veti be.

http://www.youtube.com/watch?v=s8u8rZpsAVo