Egy ébreszt milliárdot

Múlt heti cikkemben Ai WeiWei inspirálóan provokatív személyét jártam körbe, ma pedig Alison Klayman „low budget”, beszélőfejes, 2012-ben bemutatott dokumentumfilmjéről (Ai WeiWei: Never Sorry) írok.

Arányos és hasznos film. Ébreszt. Nem csak Kínában. Talán. A filmkockákból hamar kiderül, WeiWei befolyásos, mondhatni VIP személyiség. Nem a köznapi értelemben. Kétségtelenül befolyásoló és nagyon fontos személy. Nem azért, mert „oda tud hatni”, ha engedély kell egy „beruházáshoz”, vagy „hátszél” egy „egyenlőbb” cégre szabott tender diszkrét megnyeréséhez. A lázadó aktivista egy nagyobb csoport (Kína!) átlagos egyéneinek érdekeit képviseli (képviselte?), nem egy maroknyiét, akinek viszont a kezében van a hatalom minden eszköze és az erőforrások nagy része. Ez utóbbi csekély létszámú, de annál ütőképesebb közeget köztudottan kockázatos tevékenység permanensen kritizálni.

Az ilyen esetekben gyakran még az istenadta (és képviselt) nép is ellene fordulhat, bár érettük installál, kiabál, inzertál a művészember.

Kisebb rossz, ha „csak” nem értik meg, nagyobb, ha egy óvatlan pillanatban a következő gyűlölet cunami éppen őt söpri el, az általa is szabadabbá tett bolygóról. Márpedig a filmből egyértelműen kiderül, hogy a WeiWei által bedobott kavicsok és kövek nagy hullámokat keltettek. A Twitteren, tüntetéseken, demonstrációkon és az online tér egyéb felületein. Áthömpölyögtek a kínai cenzúrán, át az olajozott propaganda gépezeteken és a teljes, szorgos államapparátuson. Kínában átalakulóban vannak a dolgok. Ezt mindenki érzi.

Már nem olyan könnyű elhallgattatni végleg egy művészt, de azt még el lehet érni, hogy ne hagyhassa el az országot. Levest lehet enni „demonstratív” (WeiWei csibész, ahogy a film fogalmaz), de azért odaoldalognak a rend szigorú őrei és udvariasságot színlelve érdeklődnek e tevékenység befejezésének várható időpontjáról. A kamerával mindent gondosan rögzítő rendőrt tarkón lehet „ellenvideózni”, de, ha elszabadulnak az indulatok, hamar igényt tartanak a lázadók kamerájára a figyelmes fakabátok.

Ami természetes az egyesült Államokban (pl. egy állam elleni, televízió által közvetített per), elképzelhetetlen (még) Kínában. Erre játszik WeiWei is. Ő pusztán élni kíván azokkal a jogokkal, melyeket az átlag kínai meg sem próbál gyakorolni, ezzel az öncenzúrával is legitimizálva az elnyomó hatalmát. Régi játszma. Michael Moore is ezen a hangszeren játszik, csak sokkal kevésbé hitelesen és sokkal-sokkal öncélúbban, valamint jóval pontatlanabbul. Ráadásul az Egyesült Államokban. WeiWei látszat naivitása csak eszköz ahhoz, hogy az apparátus kiszámítható válasz reakciója a művész provokációjára, hívja fel csak igazán a figyelmet az elnyomó rendszer visszáságaira.

Nem lövöm le a film végkifejletét, de annyit azért elárulhatok komoly spoiler-vétség nélkül is, hogy nem omlik össze a Kínai Kommunista Párt és/vagy a Nagy Fal sem. Ez utóbbi egyelőre biztosabban áll, mint Berlinben. Igaz „kissé” régebbi és más célból épült.

Hasznos linkek:

Ai Wei Wei Twitter csatornája.

A filmbemutató Facebook eventje.

A magyar filmplakát tervező pályázat videója.