Egy veterán „Szitizen” élményei a 30. Sziget fesztiválról

Az 1993-ban még Diákszigetként induló, az évtizedek alatt Európa egyik legnagyobb fesztiváljává váló Sziget idén ünnepelte 30. szülinapját, melyet érdekes módon annyira nem hangsúlyoztak a szervezők a promóciós anyagokban, amely nyilván a COVID miatt elmaradt két kihagyott évnek is köszönhető.

Ahogy az eddigi összesen(!), idén is kint voltam a fesztiválon és nagyrészt élveztem a komplett vidámparkká változott rendezvényt, de néha azért bosszankodtam is egy kicsit.  A (több)generációs különbség lehet az oka, hogy az idősebbek már évek óta visszasírják a zenei koncertek központúságát az Szigetet leuraló cirkusz/bungee jumping/óriáskerék/vonuló gigantikus bábok helyett, de valószínűleg egy világtendenciáról lehet szó itt, és a 2017-es amerikai tulajdonosváltás óta inkább egyfajta össznépi szórakoztatási élményt akar kínálni a rajongóknak a Sziget is, a szimpla koncertek helyett, vagy inkább mellett.

Az ideutazó, főleg holland és olasz fiatalokat láthatóan ez nem zavarta, sőt, abszolút felszabadultan partiztak bármilyen stílusra az összes helyszínen. Az ilyen multikulti közegben látszik igazán, hogy a korban amiben élünk a külsőleg is elkülöníthető szubkultúráknak leáldozott, időszakos zenei-, és divatirányzatok helyett teljes az eklektika és valójában csak felszínes gegek irányítják a kárászéletű popkulturális folyamatokat.

Az első napra húzónévként leszervezett Kyle koncert viszont épp nem ezt példázza, a fellépése előtt és utána is csak a kérdőjeleket számoltam a fejem fölött, hogy milyen gondolat vezethetett a booking management döntéséhez, hogy épp 2024-ben hozták el nekünk az inkább a kétezres évek elején tündöklő 56 éves popdívát.

A szervezők sajtóhíre szerint az utolsó, hétfői nap volt a legközelebb a teltházhoz, ami azt jelenti, hogy a tavalyihoz hasonlóan idén sem jött össze egyik nap sem a megtelt tábla, ami egyébként valóban többször is fizikailag tapasztalható volt a rendezvény alatt. A pénteki napon például a Petőfi színpadon fél nyolcas sávban fellépő The Devils Trade sötét rockjára a technikusokon kívül kb. öt embert számoltam össze a színpad előtt, de nem volt ez másképp a másnap ugyanitt, ugyanekkor játszó boebeck esetében sem. A pénteki napon a nagyszínpadon 16:00-kor kezdő Beton.Hofi előadással nem nagyon tudott mit kezdeni a főleg másnapos külföldiekből álló gyér közönség, és az utána következő – egyébként borzalmas playback vergődést produkáló – Yves Tumor sem mozdított meg tömegeket, hiába a több tízmilliós Spotify hallgatottság.

A péntek estére behúzott, az Oasis (valóban) harminc éves lemezével haknizó turnézó Liam Gallagher koncertjén sem töltötte meg a nagyszínpad előtti teret a közönség, ami engem azért meglepett, mint ahogy az a felismerés is, hogy ez az ember még csak 51 éves, tehát még egyáltalán nem a leszállóágat kellene képviselnie a kreatív alkotók között. Valószínűleg a nagyrészt fiatalokból álló szigetlakóknak viszont ez is túl sok volt (lásd. Kyle) és már fingjuk sincs, hogy mekkorát szólt a Live Forever 1994-ben, a britpop éveinek csúcspontján, hiszen még meg sem születtek akkor.

A szombati napon egyébként a zenei felhozatalt tekintve – miután a nagyon várt Mannequinn Pussy lemondta a fellépést a Revolut színpadon – tényleg nagyítóval kellett keresnem az izgalmas előadásokat. A nagyszínpad szempontjából talán ez volt a leggyengébb nap számomra, de az inkább a Balaton Soundon megfigyelhető fehérneműs/flitteres csajokra és kigyúrt, félmeztelen fiúkra cserélődött közönség azt sugallta, hogy ez a nap nem is az én ízlésemet vette célba, hanem azokét, akik nemcsak hogy tudják ki az a Martin Garrix, de valamiért szeretik is azt amit művel a DJ pult mögött.

Itt megjegyezném, hogy ha egy zenei előadáson több a show-elem a színpadon (tüzijáték, lángcsóvák, lézerpászta, anyám kínja..) mint a zenész, ott valami nagyon nagy gond van.

A holland DJ-nél el is szállt a technika – gondolom egy road véletlenül megbotlott és kihúzta a kábelt a konnektorból – így valós zenészjelenlét híján kb. húsz percig el is hallgatott a nagyszínpad az előadás közepén. Nem volt könnyű döntés, de a hiphop előadókat tömörítő dropYard színpadot megcélozva végre egy Pogány Induló fellépést is megnézhettem. A koncert előtti Ótvar Pestis performance nem fogott meg annyira, de a még mindig csak 19 éves szegedi Szirmai Marcell előadása meggyőző volt és itt már a rajongó tömeget is érzékelni lehetett. A koncert alatt többször is elhangzó „Nagyszínpad, nagyszínpad” skandálás valószínűleg meg is hozza majd jövőre a délután négy órai sávot a húzónevek előtt.

A pozitív élményeket folytatva kellemes meglepetés volt, az indie veteránnak számító birminghami Editors koncertje a Revolut színpadon, akik ugyan 2010-ig voltak inkább a csúcson, de úgy néz ki még 2024-ben is ütnek a slágereik és továbbra is nagyon jól szólnak élőben.

Az idei Sziget legjobb előadása talán az augusztus 23-án új albummal jelentkező Fontaines D.C. fellépése volt, egy nagyon feszes, a pörgősebb dalokat felvonultató repertoárral.

A már Londonban alkotó ír zenekaron nagyon látszik, hogy egyre rutinosabbak és ami a legfontosabb: Grian Chatten végre nem kappan hangon modoroskodik a dalokban, hanem megtanult énekelni (vagy alá toltak egy kis auto-tune-t…). Mindenesetre, gondolom James Ford producernek köszönhető az is, hogy például a Skinty Fián szereplő Big Shot-ban végre lett egy énektéma, szemben a lemezen szereplő verzióval. Az új dalok is nagyon ígéretesek, szóval a koncert alapján még jobban várjuk az albumot.

Kíváncsi vagyok, hogy a tavalyi és az idei Sziget eredményei alapján milyen következtetéseket vonnak le a szervezők és milyen változtatásokra számíthatunk a jövő évben. Augusztus 15-re mindenesetre már meg is hirdették a 48 órás Super Early Bird akciójukat azon fanatikusok részére akik egyáltalán nem a lineup miatt szeretnék már idén bebiztosítani magukat a jövő évi fesztiválra.

Super early bird jegyek ›

SZIGET Hivatalos | Facebook | Instagram