Egyenjogú, vagy egyenrangú?

Valóban így van, vagy talán mégsem?

A dolog roppant összetett, de nézzünk egy-két konkrét példát! Az amerikai polgárháború legnagyobb vívmánya – a rabszolgaság szégyenletes intézményének eltörlése – meghozta a feketék korábban elképzelhetetlen egyenjogúságát. A győzelem és Lincoln elnök által megfogalmazott szép eszmék eufóriájában egy pillanatra úgy tűnt, az emberek a testvériesség szellemében borulnak egymás mellére és nem létezhet többé hátrányos jogi megkülönböztetés.

Mint tudjuk ez illúziónak bizonyult.

A feketéket a látszólagos egyenjogúság ellenére is szegregálták (faji alapon elkülönítették, megkülönböztették) és még egy jó évszázadon keresztül küzdhettek a faji egyenjogúságért is, de még annak teljes elnyerése után sem érezhették magukat a fehérekkel egyenrangúnak. Vajon mit kell tenniük annak érdekében, hogy egyenrangúnak tekintsék őket? Bizonyítani és bizonyítani, hogy ők is lehetnek a társadalom rangos, megbecsült tagjai, akik mind kulturális, tudás és erkölcsi értelemben képesek lépést tartani.

Persze ez nem könnyű egy olyan környezetben, ahol egy rossz lépés, egy rossz példa tíz hellyel veti vissza őket, mert az előítéleteket leküzdeni nehezebb, mint bármi más akadályt. Én nem azt mondom, hogy a magyarországi cigány kérdést egyedül az előítéletek leküzdésével meg lehetne oldani, de abban biztos vagyok, hogy a felzárkózás legnagyobb akadálya az előítélet. Az előítélet kontra-produktív. Szinte teremti az előítélet okát, megbélyegez és indirekt módon arra kényszerít, hogy megfelelj az „elvárásoknak“.

Azt sem vitatom, hogy az „etnikummal“ szemben ezek nem alaptalanok. De az előítéletek a rossz múltból nem képeznek hidat a jó jövőbe, csupán a meglévő állapotokat konzerválják. Többször átéltem építkezéseken, hogy, ha valami eltűnt, s a munkásokat kérdőre vontam, mindenki azonnal a cigányra sandított, mert ugye ki más is lophatna, ha nem a cigány?

Jóllehet tudtam, nem a cigány volt (persze ő is lehetett volna), de a balhét biztosan neki kell mások helyett is elvinni, mert hát ő a cigány, a tolvaj, a bűnöző. Na már most, ha mindenki azt állítja rólam, hogy szép vagyok, a végén még el is hiszem, s még én is szépnek látom saját magam. Magyarországon ma reménytelennek tűnik a helyzet, és valóban a cigány kérdéshez való hozzáállásunk változtatása nélkül nincs is remény.

Most szinte hallom: – Miért pont mi? – Változzon a cigány!

Nos, kegyet gyakorolni csak felülről lehet. Gyakorlunk is, egy Czifra György, vagy akár egy Caramel esetében, akik már nem is cigányok, hanem hírességek. Nekik sikerült, s ha a többieknek is sikerül, nem lesz miről beszélni. Magyarországon sokkal több integrált cigány él, mint cigány sorban élő „rokonaik“, de azokat észre sem vesszük, velük senki sem foglalkozik.

A cigány kérdés nem vérségi, hanem szociális kategória.

Aki ezt tagadja, az sokkal többet árt a cigány ügynek, mint a cigány bűnözők. Se maffiózó, se bűnöző, de még a Keresztapa sem kívánja – ha van választása -, hogy fia az ő örökjébe lépjen. Sokkal inkább azt, hogy gyermeke jó iskoláztatás után a társadalom megbecsült tagja legyen. Aki ezt nem hiszi, kérdezzen meg egy bűnözőt! A hátrányos helyzetűeknek az egyenrangúságot ki kell érdemelni. Ehhez viszont nem elég a törvény előtti egyenlőség, mert az már önmagában sem igaz – tudjuk, hogy a gazdag és befolyásos ember a törvény előtt is egyenlőbb az egyenlőknél, több és jobb ügyvédet képes megfizetni, stb. Az egyenrangúság feltétele, hogy az egyenrangúak klubjába jelentkezők ne legyenek kirekesztve, mert azt már szegregációnak hívják.

Anatole France mondta nagyon találóan: „A demokráciában a koldusnak is, milliomosnak is egyformán joga van a híd alatt aludni“.

Kérdés csupán, ki él törvény adta jogával. A jog szerinti egyenlőség, az egyenjogúság nem ad kulcsot az egyenrangúsághoz. Aki magasabban ül a társadalmi ranglétrán, jobb származással bír, gazdagabb, vagy műveltebb másoknál, az egyenrangúbb az egyenrangúaknál. Az arisztokratákat az újkorban megfosztották előjogaiktól, de ők előjogok nélkül még ma is magasabb rangúaknak érzik magukat a hétköznapi embereknél és ebben a közfelfogás is támogatja őket. Valahogy így néz ki a képlet: aki alattunk van, arra lenézünk, aki felettünk, arra meg fel.

Ez még idáig érthető is lenne, de valahogy el is hisszük, hogy a néger, a cigány eredendően hitványabb, az arisztokrata pedig jobb nálunk.

Emögött szinte Istentől eredő elrendeltetést látunk. Akár a nők esetében, akik évszázadokon át belenyugodtak a joghátrányba, majd úgy száz éve küzdenek az egyenjogúságért. Tudjuk a végeredményt, részben elérték, de nem sok örömük van benne, mert az egyenjogúsággal nem párosult az egyenrangúság. Ők sem érdemlik meg? A patriarchátus társadalmakban a nők eredendően – isteni kinyilatkoztatások alapján – nem egyenrangúak a férfiakkal, s ezt a jogegyenlőség sem írja felül.

A modern társadalmakban azonban csökken az egyház befolyása, ezzel egy-ütemben a nők egyenrangúsága növekszik.

A rang, a méltóság, egy ember „értékének“ mércéje, a megszerzett és öröklött javak alapján különbözik. A rang hatalmas tehetetlenségi erővel bír, mind építéséhez, mind lerombolásához sok energiára van szükség. Az arisztokrata – jóllehet kiváltsága kétszáz éve megszűnt – még mindig több egy egyszerű polgárnál, a néger – legyen az bár amerikai elnök – még mindig kevesebb. Furcsa, hogy aki felnéz, az le is néz, mintha csak alázatát gőgjével kompenzálná. Pedig jobb lenne, ha egyiket sem tenné. Egyszerűen csak elfogadná – persze az alapvető etikai normáknak megfelelő embertársait – vagyoni, származási és műveltségi különbözőségek mellett, vagy ellenére minden embernek egyformán kijáró tisztelettel.