Hamvas Béla: Az öt géniusz

Rólunk, magyarokról

Nyáron, amikor az „orosz-magyar barátság” orosz felével kapcsolatban citáltam Hamvas Bélát a B42 úri közönségének színe elé, a következőképpen kezdtem a szöveget:

Ahogy talán kiderült már rólam, szeretem az esszét mint formátumot. Akár írom, akár olvasom. Persze szembe megy a korszellemmel, ezt jól tudom, de soha nem volt az a célom, hogy minél többen olvassanak. Hamvas Béla esszéinek őszinteségét, emberségét és lényeglátását különösen szeretem. Ráadásul Szentendrén élek, amely város sok szállal kötődik Hamvashoz. A Karnevált is itt írta. BTW: Érdemes élmény volt múlt év augusztusának végén a főtéren megnyitott Karnevál Kávéház felső szintjén meghallgatni Weiner Sennyey Tibort az esztétáról. (Kis színes: Sennyey is itt lakik.) BTW: Ebben a videóban beszél Hamvas ma ismertetett szövegéről.)

 „Szentendre szép, és a fenyők tövében júliusban kabócák szólnak, ha behunyom a szemem, azt hihetem, közel van a tenger.”

Soha nem volt ennyi neofita ruszofil hazánkban, mint manapság, ezért gondoltam, hogy Sz. Bíró Zoltán értő írásai mellett „leporolom” Hamvas Patmoszát és újra elolvasom, mit gondolt ő az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a magyar és orosz népről, valamint e népek kapcsolatáról. (Sajnos nem írhatom, hogy nem fog fájni, mert fog…) Ráadásul régi meggyőződésem, hogy sem az öntelt USA, sem a kulturált vén Európa, valójában nem érti az oroszokat. Az „ideiglenesen” évtizedeken át itt állomásozó nagy medve fojtó ölelése ellenére még Kelet-Európa sem igazán…

Itt az idézet vége a korábbi szövegemből, a teljes cikk maga pedig itt található.  
Itt pedig egy másik cikk található a korrupcióról, amit szintén Hamvas esszéi ihlettek.

Hamvas Béla

Az oroszok után a magyarokról

A következőkben ismét Hamvas Béla segítségét kér(t)em, egész pontosan Az öt géniusz című, 1959-ben írt könyvét olvastam újra el. Az első változatról (Az öt géniusz földjén), Hamvas a következőt írta Gulyás Pálnak 1940. december 13-án: „Kedves Barátom, – még csak néhány órája, hogy letettem a tollat, több mint egy hónapig tartó munkát ma délelőtt befejeztem. […] Elég nehéz volt öt hónapi katonáskodás után, elpuhulva, ismét e veszélyes és halálos mezőkre lépni, ahol mi járunk. Két hétnél hosszabb ideig kínlódtam. Aztán megindult, és az utolsó tíz nap olyan voltam, mint az őrült.” (A 2021-ben (először) kiadott könyv, az 1940-ben írt szöveg gépirata alapján készült.) A következő fotó a saját példányomról készült.

A ma bemutatandó, közel két évtizeddel később „gyökeresen átdolgozott” szöveget (Az öt géniusz) pedig már egy Montblanc Digital Paper eszközön olvastam és láttam el a jegyzeteimmel.

Ezúttal tehát nem az oroszok, hanem honfitársaim, így jómagam is, kerültünk porondra.

Hamvas ebben a művében a magyar ember objektív pszichéjének archetipikus szerkezetét tanulmányozza. Tulajdonképpen ennek az öt őstípusnak a társadalomszövete teszi a magyar embert magyarrá.

Az író szerint Európában általában a népeknek csak 2-3 archetípust kell összekapcsolniuk egy működő társadalommá, pusztán a magyar nép az, amely öt alakzatra (f)oszlik. Ennek előnye, hogy ha ezek az „ősi típusok” egyensúlyban vannak, e heterogenitás előnyeit kihasználva, színesebb és ezért termékenyebb társadalmat alkothatnak a résztvevői. Hátránya viszont, hogy ha a harmonikus egyensúly és egység nincs meg ezen archetípusok között, akkor egy töredezett, hiányos és saját honfitársaival szemben is ellenséges népcsoport alakul ki.

„Elspojlerezve” a végkövetkeztetést, sajnos ez utóbbi történt Magyarországon.

Nevezhetjük ezt akár turáni, vagy trianoni átoknak, együttműködni nem tudásnak, széthúzásnak vagy bárminek, nemzedékről nemzedékre átfertőződő, destruktív hatása máig érződik. Ráadásul napjaink félremagyarázott identitáspolitikája, a tudományos megközelítés értékének devalválódása, a fotelprolihisztorok számának vészes emelkedése és a felelőtlen politikusok által (nemzetközileg) generált polgárháborús uszítás, valamint a Social Media algoritmusai és az AI ügynökök csak tovább eszkalálták a Hamvas által 60-70 évvel ezelőtti diagnózisban feltárt problémakört…

Mindenesetre elgondolkodtató tény, hogy milyen vehemensen tiltakoz(t)unk a polgárosodás ellen.

Persze voltak azért akadályok (1848, WW1, WW2), és Trianon után sok polgárvárost vesztettünk el, (Nagyvárad, Kassa, Szabadka stb.) továbbá sokan disszidáltak (1956) vagy emigráltak (1905-1907) kis hazánkból, valamint még a megrendelő németek számára is meglepő hatékonysággal küldtük haláltáborokba a polgárságunk egy részét. Ráadásul az itt élő nemzetiségekkel sem bántunk éppen kesztyűs kézzzel az elmúlt, XX. században, a XXI.-ben pedig az értelmiség helyett a predátor politikusokat és a vállalkozók svihák csoportját engedtük felemelkedni.

Egy további, aktuálpolitikai problémát is idecitálva, akár a Fidesz nyer, akár a Tisza áprilisban, nyilván többmillió felhergelt ember lesz mérhetetlenül elégedetlen a választások eredményével.

(Akár az otthonukat is demarkációs viszályfallal megosztva.) Megdöbbentő számomra, hogy milyen kevés diskurzus folyik a honi médiában néhány hónappal a választások előtt arról, hogy miként tudna megbékélni, de legalább elgondolkodni e két szekértábor (AKA buborék, véleménydiktatúra, visszhangszoba) józanabb (ezért persze kisebb számosságú) fele azon, hogyan tudnak majd együttműködni a „másikkal/másokkal”. (Ne legyenek illúzióink, a Fidesz, a DK vagy a Tisza törzs messiásváró, szektás gondolkodású része kb. ugyanazon ismert okból mellőzi a kritikus gondolkodás művelését…)

Puzsér konszenzuális nemzeti minimum meghatározási próbálkozásához hasonló kísérleteket nem nagyon láttam az elmúlt hónapokban a nyilvánosságban, pedig a napi adok-kapokon túlmutató, azon felülemelkedő, közép- és hosszútávú cselekvések (pl. 4. köztársaság) kidolgozása mindig is az objektív(ebb) értelmiség feladat kell(ene), hogy legyen. Amennyiben felelős értelmiségiként a civil szféra helyett ismét a despotikus és opportunista politikai osztályra bízzuk a rendszer- és gengszterváltást, újra (immáron harmadszor) csak egy „kalóz-privatizációnak” (AKA einstand) lehetünk majd a passzív és rezignált tanúi.

„A politikát nem megtagadni kell, hanem tiltakozni a politika és a morál elválasztása ellen.” Hamvas Béla

Ahogy a múltkori szövegben is megemlítettem egy ponton:

Innentől azonban, vééégre „befogom a szám” és „csak” Hamvas Béla említett könyvének szemelvényét olvashatjátok a további kommentárom nélkül.

Az öt ősalakzat

Délnyugat

Oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykorösztön (a történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen életélvezet;

Nyugat

Civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, szociális tagozottság, intenzív művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikum, lojalitás;

Észak

Provinciális életrend, természetközelség, önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatiatlanság, szekták, irrealitás;

Alföld

(A Trianon utáni Magyarország nagy részét ez az archetípus fedi le. A szerk.)

Ingadozás a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadságsóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság, irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniségfragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség;

Erdély

Szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidalása, humor (groteszk), sokrétűség, kettősség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria.

Harc az archetípusok között

A magyarság ennek az öt archetípusnak egységéből él, és ebből kell élnie, és nincs más lehetősége, csak hogy ebből az ötből éljen. A nehézség, hogy mégsem él belőle. Természetes, hogy a teljesen kiegyensúlyozott szövevény ritka, és csak a nép különösen nagy egyéniségeiben öltött testet. Természetes az is, hogy minden itt élő ember lényén saját régiójának bélyege a legerősebb.

A nehézség mégsem az, hogy a többi négyről nem szerez tudomást, és azt, mint önmagával egyenrangút nem ismeri fel, hanem az, hogy a többi archetípussal szemben áll, éspedig ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne.

A gépkocsivezető gyűlöli a járókelőt, mint a kereskedő a vásárlót, akire rossz áruját igyekszik rásózni, a vásárló gyűlöli a kereskedőt, akit, ha lehet, megcsal. Az adófizető gyűlöli a hivatalnokokat és feltételezi róla, hogy rosszhiszeműen többet követel tőle, és a hivatalnok gyűlöli az adófizetőt, akitől rosszhiszeműen tényleg többet követel, anélkül, hogy neki abból haszna lenne. A kalauz gyűlöli az utast, akit egreciroztat és akit lehord és akinek vezényel és akit rendreutasít, a legtöbb esetben indokolatlanul, az utas gyűlöli a kalauzt, akit lehetőség szerint megcsal, és a csalás csíny és dicsőség. A munkás gyűlöli a mérnököt és a mérnök a munkást, gyűlölik egymást a szomszédok, akik egymásról megbecstelenítő eseteket suttognak és terjesztenek, és akik egymást meglopják, és gyűlölik egymást a munkatársak, akik egymást feljebbvalóik előtt befeketítik, és gyűlölik a feljebbvalót, akit titokban rágalmaznak. És gyűlölik, aki a vasuti kocsiba vagy az autóbuszba előbb lép fel, és gyűlölnek minden utast, aki bent ül, mintha az ő helyét foglalta volna el, egyetlen szó elég, hogy becsmérelje és lepiszkolja.

Hely vs tér

A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, hacsak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható, és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen.

A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van, és nemcsak látvány, hanem géniusz. Ezért nem határozható meg, csak lerajzolható, mert nem kiszámítható, mert arc. A terek fogalmak, a helyek nevek. Minden világrésznek, tengernek, országnak, hegységnek, tónak, folyónak, szorosnak, síkságnak van neve. Ilyen a francia Provence, az olasz Campagna, az afrikai Szahara, a lüneburgi puszta, Bánát, Sárrét, Szerémség, Mezőség. Nem megye, nem közigazgatási kerület. Határait senki sem ismeri. Senki sem tudja, hol végződik az Alföld és hol kezdődik a Felvidék.

A nép létének legelső feltétele az a hely, ahol él, és ezért minden nép életét lakóhelyének vizsgálatával kell kezdeni. Úgy látszik, a homogén karakterű helyek szellemileg sajátságosan improduktívak. A sokrétű és változatos hely a szellemiség kialakulását nem akadályozza, hanem segíti. Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A geniális ember is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés. Mindig a határterületek a fontosak. Csak itt van lehetőség arra, hogy sokszerű ellenállást lehessen legyőzni, és itt fakad megedzett spiritualitás.

A hely az, ameddig a név varázsa elér. Kemenesalja addig Kemenesalja – Csallóköz, Tátra, Kunság, Hortobágy. Nem magyarázható a helyvágy, elmenni, utazni, vagy a honvágy, hazatérni. Néha csak annyi, hogy ott lenni valahol és leülni, nézni, megfürödni, mint a tengerben vagy a boldogságban. Lehet kert, út, liget, part, ház, hajó, vagy csak a domboldalon az almafa és alatta a fűben a kő. Van végzetes hely, ahol sorsszerű szerencsétlenségek történnek, van, amelyhez kiontott vér tapad, van eredettől fogva Mars-mező, van boszorkányos hely, és van, ahol az ember minden indoklás nélkül megnyugszik.

Ma azt mondják, hogy az ember megszületik és környezetének törvényéhez hasonul. Belenő a helybe. Swedenborg azt írja, hogy egy helyre és egy korba csak azonos és hasonló sorsú emberek születnek. Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét, és a helyet a géniuszról ismeri fel. Mindnyájunk élete, akik egy időbe és egy helyre születtünk, születésünk előttről összetartozik. Sorsunkat nem mi választottuk, mi magunk vagyunk az. Ezért látjuk egyformának a felhőket, a virágot, az utcát és a kötelességet. A külső világ nem egyéb, mint a még meg nem valósított belső.

Az öt géniusz tudatos egyensúlya

Az öt géniusz ereje – a derűs életeszmény (Dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (Nyugat), a természetközelség és érzékenység (Észak), a szabadságvágy (Kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély) – ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik. Magyarnak lenni annyit jelent, mit az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.

A személyiség kérdése tulajdonképpen az egymáshoz nem tartozó elemek egysége és az egymáshoz tartozó elemek különbözősége. Amiről itt ebben a pillanatban szó van, hogy magyar földön az egymáshoz tartozó öt elem, amely az egységet itt egyedül megteremti és megteremtheti, az évszázadok folyamán miért nem vált egységgé. A géniuszok, amelyek egymáshoz tartoztak és tartoznak, egymástól független életet élnek, egymást nem ismerve fel, egymással szemben ellenségesen, mindig egymástól elválasztva és külön. 

A géniusz és a démon nem kettő. Ugyanarról az ősalakzatról van szó.

Ugyanaz az archetípus, ha tevékenységét világosan és pozitív előjellel fejti ki, ha a többi archetípussal természetes kölcsönhatásban és összenőve belső szocialitásban él, jótékony, és az embernek a sors minden helyzetében az összes szükséges erőket és képességeket és gondolatokat készen nyújtja. Ezért géniusz, aki az embert a fényösvényen vezeti. Mert abszurd és ostoba feltevés abból kiindulni, hogy bárki valaha is helytelent és rosszat és kártékonyat tudatos szánt szándékkal akar elkövetni. Minden ember alapállása „a gond, hogy önmagát az örökléten lemérve a lélek miképpen legyen igaz”. És az ember minden hazudozását az ösztönzi, hogy önmaga előtt és más számára ezt az igazságot igazolja és megmentse. Minél jobban bemocskolta magát, annál inkább.

De ha ugyanazt az archetípust belső szocialitásából kiemelik és meg nem érdemelt magasságra léptetik, vagy ha elnyomják, vagyis ha autonóm komplexussá teszik, ugyanaz a géniusz egyetlen pillanat alatt démonná változik és negatív előjelűvé lesz, és mérgezett és dühödt dúvaddá változik, amely őrjöngve dúlja fel mindazt, amit csak elérhet, és nem ismer mást, csak gyűlöletet és haragot, irigységet és árulást, kegyetlenséget és bosszút. Ha az archetípus a nappali tudat világosságában él, géniusz, aki az ember egészséges és igaz életét szolgálja, ha homályba kerül, démon, aki a bőszült mániák forrása, és az embertárs életét szétrombolja.

A Kelet-Nyugat ellentét csak egyetlen úton számolható fel.

Ez az út, hogy az ember a magyarság ötrétűségének tudatára ébred, az alföldi és a nyugati közé beiktatja a délnyugatit és az északit és az erdélyit, vagyis olyan geniális erőt, amely a feszültséget feloldja. Minden magyar szellemi ember, főképpen költő, az antagonizmust így hidalta át. A válságtudat következménye pedig a belátás, hogy egyetlen kérdés sem áll önmagában. A gazdaság többé nem választható el a politikától és a pszichológiától és a pedagógiától, az elméleti fizikától és a metafizikától és a vallástól. Minden kérdés emberiségkérdéssé vált. Minden megoldásnak ebből az egészből kell kiindulnia. És a kulcsot ehhez az egészhez megtalálták az emberi alapállásról szóló tudásban. Ez az örök brahmani tudás magva.

Az elit mindenütt, ahol kifejlődött, hagyománytalan volt, kaszttalan csőcselék (csandala), csak a társadalomban nem lefelé csapódott ki, hanem fölfelé, és így alakult meg a legutóbbi százötven év alatt az Európára jellegzetes Übermensch-csandala, amely életstílusával nemcsak a pénzembereket és a diplomáciát és a nagykereskedelmet és a nagyipart befolyásolta, hanem az egyházat és a művészetet és a tudományt is. Életstílus, nem hatalmi praxis. Ez az a korrupt elvilágiasodás, amely nemcsak gondolatokban és életrendben nyilatkozik meg, hanem már az öltözködésben és a modorban is, és nem pénzével uralkodik, hanem prepotens hitetlenségével, és példát nyújt arra, hogy az ember a minimális életelőnyökért miképpen követheti el a legnagyobb árulást és becstelenséget. Bertrand Russell azt mondja, hogy az emberiség a világtörténet alatt még soha annyit nem szenvedett, mint a legutóbbi száz év alatt, de ez csak azért történhetett, mert az, akinek kezében a szellemi erő volt, az emberiséget soha még ennyire nem hagyta cserben.

A különböző kollektív kategóriák terrorisztikus alkalmazása, mint amilyen a nemzetiség, az osztály, a vallás, a faj volt, tökéletesen megbukott.

Az alkalmazás következtében nem a kollektívumok erősödtek meg, hanem minden ember, már csak önvédelemből is, önmagát a közösség felé teljesen lezárta, önmagát atomizálta, és így a közösség, ahány tagból állt, ész nélkül annyifelé rohant szét. A személyiség szabadságának tudatos érvényesítésével az emberben a közösségi ösztön helyreáll, és most már nem parancsra, hanem szabadon abba a társadalomba szövi bele magát, amely lényének megfelel. Az embernek ma vallás, faj, nemzet, osztály különbsége nélkül az egész földön legfontosabb megvalósítandó feladata a személyiség. A személyiség kérdései pedig csak emberiségtávlatban oldhatók meg. Ezért az az univerzális állam, amelyet ma az ember vár, emberiségállam úgy, hogy abban minden kollektívum szabadon élhet, minden faj, osztály, vallás, nemzet a maga művét szabadon teremtheti.

Alig van nép, amely a feladat előtt készületlenebbül állna, mint a magyar.

Egyetlen feltételét sem szerezte meg annak, hogy az univerzális állam felé a kezdeményező lépést ha nem is tette meg, de készséget szerezzen ahhoz, hogy végül a világban, amelyhez tartozik, és amelyben ezer évig nem tudott elhelyezkedni, önmagát megtalálja.

Végül meg kell szabadulni attól a nyomasztó hazugságtól, hogy a világ első népe a magyar.

Tudomásul kell venni, hogy ezt a felfogást nem a valóságérzék, hanem a valóságtól való félelem teremtette. Komolytalan az olyan dicsőségben való hit, amely nincsen másutt, mint a politikai ripacsok ripők szónoklataiban. Az uralom legelső feltétele az önuralom. A magyar ebben a percben jelentéktelen nemzetiségi államocska, amely makacsul ragaszkodik nem létéhez, hanem vétkeihez, de a vétkeket eszeveszett gyűlölködésével nem más, hanem önmaga ellen követi el. A kis nemzetiségi államok a világhatalomért való marakodásban a sokmilliós népeknek csak útjában vannak. A megrendítő az, hogy éppen az olyan kis nemzetiség, mint amilyen a magyar, amelynek közvetlen életét fenyegetik, sem az egységet nem tudja önmagában megteremteni, sem a hasonló kis népekkel nem képes barátságban élni, hogy az univerzális államnak legalább érzelmi feltételeit megteremtsék.