Hegyi derbike

Első gondolatként mindig jó ötletnek tűnik superbike Ducatival érkezni, egy forró őszi éjszakán szervezett közösségi motorozásra. Sőt, még másodikra is, hiszen ki úszná meg masszív merevedés nélkül, ha egy százötvenlóerős, büfögő, szárazkuplungos bölénnyel gurulhat be a budapesti éjszaka egyik leginkább felkapott kerületének, leginkább felkapott szórakozóhelyére, amely előtt százak állnak.

A

Ducati

hallattán előkerülnek a kamerák, és a sisakon mindössze súlyos „bazmegolások” szűrődnek át, miközben még a sztenderre állítás előtt olyan súlyos erekció sújtja az önelégült lovast, hogy inkább le sem száll a motorról.

A

999

ezt mind tudja, hibátlanul, pontosan, és ha pszichológus lennék, receptre írnám minden önértékelési gondokkal küszködő paciens számára. A tömeggel szemben alkalmazott pszichológiai hadviselést citromsárga színe csak fokozza. Legyünk őszinték, megsemmisítő erővel söpör végig a meglepett arcokon, és annyira legitimmé válik, hogy a sárga színt eddig fikázók térdre rogyva fordulnak Mekka felé, és morzsolják imáikat.

Továbbá azon kevés motorok egyike, melynek hátsó ülése nem kiált nő után, mert látványban kétségbeejtően felveszi a versenyt még legszebb fenekű utassal is, és akinek van egy csepp esze, nem ülteti kínzópadra a csaját.

Viszont az, hogy telepes Levente nyárvégi összejövetelére nem utasként érkezek – elnök Dániel mögött – csak az utolsó pillanatban dőlt el, szinte az autópályán. Dániel nagyjából akkor találta ki, hogy az egykor Superbike világbajnoki győztes motorkerékpár utcai változata nemcsak  kirakatdíszként funkcionálhat, és valószínűleg vágyna némi átmozgató jellegű esti sétára is.

A motor lelkivilágával viszont egyikőnk sem számolt, sajnos. Hiszen egy olyan teremtésről beszélünk, ki ugyan gépként gördült le a szalagról, lelke mégis bonyolultabb, mint egy balettpremierre készülő primadonnáé. És az araszoló tömegben legalább annyira élvezetes volt megülni, mint egy falusi lovászfiúnak a Royal Ascotra készülő versenylovat az augusztus huszadikai kenyérünnepen, a villogó rendőrautók által felvezetett, csigaként kúszó tömegben.

Viszont a versenylovakhoz hasonlóan a Ducati is rémesen intelligens, ezért bár ugrál, prüszköl, harákol, és rángat – mindezt úgy, hogy a létező összes lámpa felvillan a műszerfalon – mégis teszi a dolgát, és végrehajtja a feladatot, melyre egyrészt nem hivatott, másrészt életében nem kérték tőle.

Majd éjfél után nem sokkal az elnök úr döntött, és látva a szenvedést a hegyek felé vettük az irányt. A Hármashatár-hegyen húzódó egykori versenypálya nyomvonalát követve minden megváltozott. Az erdő sűrűjében lapuló élőlények inkább elmenekültek a szuronyként hasító fényszóró láttán, és ordító robaj hallattán,  a sárga bölény előtt pedig megnyílt az univerzum. A hely szellemét kellő alázattal kezelve fűzte át magát a szűk kanyarokon, megidézve a magyar motorsport mondabéli hőseinek lelkivilágát, és érezve a görcsbe rándult szív zakatolását, melyet az ötezer ember érezhetett, kik a harmincas, negyvenes években ott álltak az út mentén, és szorítottak kedvenceiknek.

Számomra nagyjából így végződött a gurulás, és nem tagadom, életem egyik legnagyszerűbb élményét gyűjtöttem be a Budai-hegyekben éjfél után néhány perccel, köszönhetően annak, hogy a Ducati is elnyerte lelki békéjét.