I Love You All

Frank

Disclaimer: FIGYELEM! Aki menthetetlenül elveszett az Eddie Murphy, Adam Sandler, Ben Stiller filmes Bermudaháromszögben NE olvassa el ezt a cikket és főleg ne nézze meg a Frank című filmet, amelyről e post szól! (Vagy csak saját felelősségre.) Azok se tegyék, akiknek tetszene, ha Jim Carrey, Rátonyi Róbert reinkarnációjaként, kettő darab Eddie Murphyvel súlyosbítva (bilingua kánonnal tetézve az amúgy is rémisztő a capellát) „énekelné” „el” a „Jajjj cica eszem azt a csöpp kis szááád…” evörgrínt.

Szóval (a szokott vargabetűk és asszociációs rémálmok után) azt szeretném csak végre kinyögni, hogy tegnap este Gergővel megnéztük a Frank című zenészfilmet. (A kamaszkor remek életszakasz arra, hogy bevezesse az ember a gyermekeit a valódi filmek időtlen szentélyébe.) Az első élményem a filmmel kapcsolatban az volt, amikor néhány napja a zebrán három (!) műfejű Frank jött velem szemben át az út túloldalára. (Nyilván a mozit promózták.)

Ahogy említettem zenészfilmről vagyon szó, de egyrészt ne olyan zenét várjatok, ami ma az iPodok 99,42%-át megtölti, másrészt ne olyan filmet, ahol a szereplők neve alapján elmondjátok előre a film teljes történetét. (Kis hibákkal, mert már Adam Sandler sem a régi.) Ha viszont egy tényleg aktuális, megejtően érzékeny és főleg valódi humorral fűszerezett unikális zenés(z) mozit szeretnétek látni, ott a helyetek! Szerintem a nyár egyik legjobb filmje.

Ráadásul (túinván) Bucsi Réka 10 perces remek animációs diplomafilmjét, a Symphony no. 42-őt is hozzácsomagolták a Frankhez, melyet a nagy film előtt vetítenek az összes moziban. (Gondolom a vélt hasonló célközönség miatt.) Bár aki óvatlanul (pl. Fassbender miatt) „kényelmesen közérthető” popcorn mozit/üzeneteket vár (négy láb jó, két láb rossz, rezsiharc, 13. havi nyugdíj), így váratlanul dupla dózist kap a bonyolultabb szimbólumrendszer megfejtését igénylő képi tartalmakból…

Fassbender egyébként szuper! Még akkor is, ha a film 94,2%-ban egy termetes/komikus papírmaséfej takarja a valódit. Maggie Gyllenhall (a filmben Clara) hozza a legkövetkezetesebben a „kissé” megzuhant és depis, kísérletező indie-zenészt, aki tényleg leszarja, hogy szeretik-e a zenéjét. (Vagy, hogy hányan követik a banda YouTube/Twitter csatornáját.) Fő konfliktusa a (véletlenül a zenekarba csöppent) átlagsrác billentyűssel éppen ebben rejlik. Míg a srác népszerűségre és lájkokra hajt, addig Clara egyszerűen „csak” jó és eredeti zenét akar csinálni. Az se baj, ha három embernek. (Beleértve a szüleit.) Jont, a billentyűst Domhnall Gleeson játssza (szintén jól), akit nem a Harry Potter(ek)ben játszott szerepei miatt szeretünk. (Meglátjuk mit mutat majd a Star Wars VII-ben.)

A Clara és Jon közötti (végig jelenlévő) harc/ellentmondás szüli a végső nagy konfliktust is. Ezzel a teherrel valószínűleg a legtöbb zenésznek (ált. művésznek) meg kell küzdenie, hiszen a tömeg(igény) soha nem lesz „cizellált”, mivel túl nagy meló lenne mélyremenni a zembereknek. Így mindenki szabadon beállíthatja a saját (financiális/morális/(k)anális/vokális) potméterét a perifériára szorult, meg nem értett, frusztrált réteg-zseni és a populáris hakni-gagyival taroló, kiégett, önmagát (is) lenéző „művész” végpontjai között.

Azonban jó hírem van az átlagos mozi nézőknek is, mivel happy enddel végződik a dráma (és a fej is lekerül!), még ha nem is a szokott hollywoodi értelemben. Bár Jon nem csak önzésből akart több lájkot a bandának, de a végén rádöbben, hogy mivel tesz a legjobbat Franknek és társainak. Igaza van. Frankly. I Love You All.

In memoriam Frank Sidebottom és Benjamin Smoke.