Jönnek a norvég cigányok!

Nézzétek meg az Örkényben a Hamletet. Ennyi. Itt akár véget is érhetne a bejegyzés.

Minden ami ezután jön, merő amatőr okoskodás. 2014 nyarán Réka lányommal néztük meg az előadást, néhány hete pedig a teljes családdal. Ízlésesen modern darab ez. Posztmodern, mondhatni. Azért szerencsére tisztességesen (!) meghal a dán királyfi (is) a végén. (Ezt csak azért írom, mert a veronai Arénában láttam már olyat, hogy Rómeó (aki egyébként egy lángot okádó batmobillal jött be a színre) és Júlia, a haláluk előtt még beszélgettek egy csöppet, bár Shakespeare verziójában (sic) Rómeó (szegény) előbb hal meg (végleg), mintsem Júlia felébredne.

Ez a darab azonban már remekül is kezdődik. Egy stadionban. Ügyes a kezdőrúgás is. Szürke betonteknő egy karéját látjuk. A piros műanyag székek és a rajtuk helyet foglaló dán zászlókba öltözött/arcfestett „nézők” harsányan üvöltöznek.

„Fortinbras, norvég fasz!”

Ahogy illik egy törzsben. (Pedig Lézer János fel sem tüzelte őket a Norvég Civil Támogatási Alap ellen.) Görbe tükörbe néz a „visszaarchaizált” társadalom (aka mi). Ismétlem, posztmodern darabról van szó és ez az újragondolás jól áll neki. Friss, üde, ropogós élmény követni a sok „civil” megnyilvánulást és közbevetett (sokszor önelemző és/vagy önirónikus) színészmondatot.

A Hamletet játszó fiatalember, Polgár Csaba isteni.

Tényleg. Annyira manírok és olcsó (de persze sokszor népszerű) trükközések nélkül hozza ezt a (sokat terhelt) szerepet, hogy már az első percekben megvettem ezt a robbanékony (persze), de intellektuálisan finom és neurotikus játékmódot. Persze nem értek a színházhoz (sem), csak azt éreztem, hogy roppant hiteles amit látok. Amikor menyasszonyi fátyolnak használt hófehér tütüben és női ruhájába szatellit antennaként tűzött műanyag, komikusan bólogató napraforgó dísszel, száján hányavetin felkent rúzsnyomokkal, quasi transzvesztitaként parádézik a színpadon, akkor is kerek a kép.

Hamlet persze még ebben az (ál)ruhában sem feminim. Kerényi persze buzizna egy jót, de ezt nem minősíteném. Fekvő- (ésdesőt elmebeteg) emberbe nem rúgok. Akkor sem, ha megélhetési pszichopata. Ha őrültségre vágyom, inkább meghallgatom többször az „Éjszaka, éjszaka, mindenkinek van egy kis vérszaga” rapet Hamlettől, vagy újranézem Ophelia hátborzongatóan valódi tébolyát.

Az Opheliát játszó Kókai Tünde tehetsége és merészsége előtt le a világ összes kalapjával, különösen egy ennyire álszent világban!

A darab nem viszi túlzásba a „politizálást”. Nyilvánvalóak az áthallások, de nem öncélúan populárisak. Claudius (Znamenák játssza. Jól!) éppolyan rémisztően magabiztosan és gátlástalanul, morális hullaként ért a nép nyelvén, mint némelyik profi mai, a demagógiát készségszinten űző politikus. (Rafinált megélhetési spin doktorokkal és széles média mixszel súlyosbítva.) Claudius (gondolom két átadás, vagy megszemlélés között) az Egérfogó-jelenetben is remekül hozza a kulturálatlan funkcionáriust, aki patikamérlegen kimért bullshitekkel gazdagon meghintve, eljátssza népének a megfelelő, éppen odaillő mantrát.

Amikor közel három évvel ezelőtt a lányommal jöttünk ki a színházból, Nádasdy éppen előttünk araszolt a tömeggel az Andrássy út felé. Legszívesebben ott helyben gratuláltam volna neki a fordításhoz, de nem akartam zavarni. Aranyhoz képest sokkal adekvátabb az ő verziója (persze) ehhez a darabhoz. Sőt talán jobban „elbírja” a több vendégszöveget is.

Az utolsó jelenetben azért (SPOILER következik!) a sok hulla fölött (súlyosbítva a szemünk láttára behozott csontvázakkal) konkrétan beindul a katasztrófaturizmus és elsülnek azok a bizonyos okosteló szelfik is. Hja, kedves barátaim, a tömeg, az tömeg. Mindenesetre remek, újszerű és főleg gazdag (de szigorúan rendezett) előadás ez, csak ajánlani tudom mindenkinek!

 „Though this be madness, yet there is method in it.”