Kínzó kérdés – Trónok Harca

Újabb sorozatot nyomtam végig az elmúlt hetekben, átólcettig végignéztem a Trónok Harcát. Olyan sokan mondták, hogy az milyen csodálatos, hogy úgy döntöttem, adok neki egy esélyt, úgy is nyár van, van rá idő – egyébként nincs – és a fantasy világ képes kifejezetten szórakoztató módon beszippantani az embert, ami még akár jól is elsülhet. Más esetben.

Az biztos, hogy az HBO egyre hitelesebben bizonyítja, hogy verhetetlen sorozatkészítésben. A korábban már egekig dicsért True Detective is a csatorna saját gyártású sorozata, a 2011-ben indult Trónok Harca pedig úgyszintén, de állítólag remek a Sopranos és a Boardwalk Empire is. A Trónok Harca a fent említettek közül egyértelműen kimagaslik látványosság terén, ilyen szépen megvalósított vizuális effektek és látványvilág korábban nem volt jellemző tévésorozatokra, nem véletlen, hogy a Trónok Harca komplett költségvetése is sokszorosa a legtöbb hasonló sorozaténak. Csak ettől nem lesz még jó egy film.

Peter Dinklage (Tyrion Lannister), a sorozat legtehetségesebb színésze alakítja a legmenőbb karaktert, csoda, hogy a negyedik epizód végén is életben van még

Ugyancsak a sorozat erényei közé tartozik szépen felépített vizuális közege, a kosztümök és a kiegészítők következetes összhangban megalkotott egysége is, valóban, látványosságban nincs hiány. Meg vérben és zsigerekben sem, ugyan nem mértem, de átlagban majdnem minden 5 percben van egy kibelezés, lenyakazás, nemi erőszak, vagy gyerekgyilkosság, éppen ezért a Trónok Harca kevéssé alkalmas a vacsora mellé háttértévének, mert garantált, hogy nem fog lemenni a falat. A naturalizmussal amúgy nem is lenne gondom, de sokszor fogott el az érzés, hogy a premier plánban ábrázolt vér és erőszak a gyenge színészi játék kompenzálásaként hivatott kiváltani az érzelmet.

Minden szigorú nézésnek egy a vége…

A történetvezetés állandó kiszámíthatatlansága nekem sokkal inkább az esetlegesség, mint az izgalom érzését sugallja, kicsit az a hangulat, mikor általános iskolában az oroszból átképzett némettanár két leckével tart csak előbb, aztán ha odajutunk, meglátjuk majd mi lesz. Például ha nagyon megy a dolog, akkor az eredetileg tervezett hét kötetből (a sorozat George R. R. Martin A tűz és jég dala című díjnyertes fantasy regényének filmes adaptációja) születik majd még két-három újabb, vagy egy izgalmas, kulisszatitkokat feltáró előzménykötet, szóval bőven van lehetőség a műfajban.

Emilia Clarke (Daenerys Targaryen) utólérhetetlen patetikus nézésben

A történet egyébként 3-4 epizódonként jellemzően kinyírja aktuális kedvenc szereplőnket, a néző hamar megtanulja, hogy kár lenne érzelmi alapon kötődni, hiszen úgysem éri meg kedvenc hősünk a következő évadot. Azt pedig nem lehet mondani, hogy nem szeretem a giccset, mert igenis szeretem, például a Gyűrűk Ura minden pillanata fantasztikus volt, a nagy különbség azonban azt gondolom a forrásmű minőségéből és szépirodalmi értékéből/értéktelenségéből adódik. Míg Tolkien intellektusa átsugárzik a filmes adaptáción, addig Martinnál ilyesmiről nincs szó, igaz, nem olvastam az eddig napvilágot látott majd’ 4000 oldalt, de valószínűsítem, hogy nem is vesztettem vele sokat.

Szóval mindezt azért írom, mert nem hagy nyugodni a kínzó kérdés, hogy vajon tényleg mitől jó a Trónok Harca? Végignéztem, mert könyvet, filmet nem hagyok félbe, de a végén már (pedig a negyedik évad állítólag a legszuperebb) tényleg csak azt vártam, hogy legyünk túl rajta. Aztán gondoltam, hogy elolvasok néhány méltató kritikát, amiből kiderül az, ami nekem nem tűnt fel, és amitől ez a sorozat egy igazi remekmű, Rusznyák Csaba kritikája például elég meggyőző lenne, ha most gondolkoznék rajta, hogy nekifogjak-e ennek a negyven epizódnak. De az élménnyel a hátam mögött utólag sokkal inkább döntenék úgy, hogy ezer más hasznosabb, izgalmasabb, tanulságosabb dologgal is el lehetett volna tölteni ezt a 2200 percet. Az ellenvéleményeket örömmel várnám kommentben, meggyőzhető vagyok!