Kireppeljük a magyarok szemét vaze

100 tagú Cigányzenekar

A zenei tehetségkutató megmérettetéseken a cigányok olyan magas számbeli arányban tűnnek ki, hogy az csak a (nem létező) cigány bűnözés arányaival mérhető. Vérükben a zene – mondják – s valóban lehet ebben valami, mert a cigány gyerek zeneiskolák meg drágán fizetett zeneórák helyett attól tanul meg bazseválni, hogy apja elfelejti eldugni előle a hegedűt. Táncolni meg előbb tud, mint járni. Így aztán ne csodálkozzunk rajta, hogy ahol a cigány elindul, ott nyer is, és most nem csak Caramellre gondolok. Hát Istennek a legtöbbjüknek a zenei és az énektudás, a tánc annyira természetes, hogy eszükbe sem jut emiatt versenyekre járni. Mert, ha mindahány elindulna, aki énekelni, zenélni, táncolni tud, akkor a magyar és a cigány zenei teljesítmények a magyar és cigány lélekszámmal fordított arányosságot mutatnának. Hasonlóan, mint az amerikai négerek, akik zenében messze össznemzeti számarányukon felül teljesítenek.

Kétségtelen, hogy vannak genetikai adottságok, s a cigányok muzikalitása is egy ilyen adottság. Nagy zenei tehetséggel megáldott emberek azonban lazán elmennek ebbéli képességeik mellett – ez egyébként a tehetség egyik legnagyobb átka – s olyan dolgokban szeretnének tündökölni, amiről maguk is csak álmodozhatnak. Ezért, hogy elhivatottsággal messzebbre jutnak sokan, nagyobb sikereket érnek el, mint a tehetséges, de kevésbé ambiciózus emberek. Ráadásul a populáris cigányzene – nem tévesztendő össze a valódi cigányzenével – ma nem is igazán keresett, így a cigányoknak e képességek mentén egyre kevésbé lehetséges az érvényesülés, vagy csak egyszerűen a puszta megélhetés. Kár, mert a cigányzene egy igazi hungarikum és mi magyarok el sem tudjuk képzelni mekkora varázsa van a külföldiek szemében. Mi egy rossz „Amerikát“ kínálunk a hozzánk látogatóknak, pedig ők sokkal kíváncsibbak lennének a helyi specialitásokra.

Igen, ha tetszik, ha nem, minden nemzetnek vannak ráaggatott kliséi, amiktől nem tud megszabadulni. Az idegenek szemében nagyra tartott hungarikumok, mint például az operett, a csárdás, a cigányzene, a gulás (pörkölt, nem gulyásleves), kiirthatatlanok a külföldiek tudatából. Aztán csalódnak, hogy a gulás kivételével ezek nélkül mennek haza. Valamikor a rendszerváltás után elkezdtük szégyellni mindezeket, azt gondolván, hogy kelet-európaiságunkat felfedő, vagy éppen giccsbe hajló zenekultúránkat pszeudo értékekre cserélve megmutathatjuk a világnak, hogy mi az imádott nyugattól nem is vagyunk lemaradva annyira. Sajnos pont az ellenkezőjét sikerült bizonyítani. Mert az azok már nem vagyunk, azok meg még nem vagyunk állapotunkban egyszerűen csak gyökértelenek lettünk.

A cigány meg megélve azt, hogy identitásának egyik legfőbb pillére, a zenei kultúrája milyen szinten devalválódik, még inkább gyökértelenné vált. A sokáig írástalanságban, nyelvi szétszórtságban tengődő európai cigányság színes mozaikokból összeszedett kultúrájának legerősebb integráló ereje a zenei kultúrájában rejlik. Az etnikum méltósága is – jobb híján – erre épült. Most, hogy már ennek sincs semmi tekintélye, nem meglepő, hogy a cigányság tovább csúszik lefele a szociális ranglétrán. A muzikalitása persze töretlen, de identitás válságában fogalma sincs, mit kezdjen vele. A „Dallas romantikán“ felnőtt generáció – legalábbis a nagyvárosokban – eltávolodik saját zenéjétől és az afró-amerikai befolyásoltság hatása alá kerül. Reppel, dzsesszel, hiphápozik, remélve – és nem alaptalanul – hogy evvel nagyobb közönséget szólít meg.

A nyócker gettójában reppelő suhancok valahogy, vagy talán nem véletlen, a harlemi reménytelenségben rögtönzött zene látszatát keltő néger fiatalokra emlékeztetnek, akik valamelyik zenei csatorna klipjében lépnek fel – tehát már a látszat ellenére profik. A mi nyóckeres reppeseink talán még tényleg csak műkedvelő amatőrök, de hogy a zenei érzéküket az anyatejjel szívták magukba, annyi bizonyos. Vannak, akik zenélnek és vannak, akik maguk a zene. Ők képtelenek önmagukat nem a zene által kifejezni, mert önkifejezésüknek nincs más csatornája. Mekkora lelki kín lehet egy ilyen ember számára, hogy értékeit abban mérik, hány és milyen bejegyzés áll a munkakönyvében.