Schenbach Rozália bisztró

Amikor a (jól megtervezett média mixszel ön)zaklatott celeb létben megfáradt hazánk lánya ebéd végén jól megérdemelten (vagy nem) behörpinti rövid, de gyilkos ristrettóját a Déryné bisztróban, bizonyára elgondolkodik a lét kérdésein (6×7?) és köztük azon is talán, hogy ki (a fene) volt Alice, de főleg ez a furanevű Déryné.

Déryné Széppataki Róza

Eleve furcsa, hogy -né, mondja emancipált és/de félművelt (?) énje. Miért nem mondjuk Széppataki Róza. Vagy akár Schenbach Rozália. Egyáltalán ki volt az a Déry István? Hogy jött ahhoz, hogy az ő nevén váljon híressé az első magyar opera-énekesnő (és persze színésznő)! Biztosan verte szegény asszonykáját! (Ebben sajnos igaza lenne VV libának. Vak tyúk is talál szemészt.)

Róza élete nem indult könnyen, mivel elszánt édesapja fiúgyermeket akart, mint az időszak családapáinak nagy része, hiszen abban a korban egy fiú születése a financiális biztonságot és üzleti kontinuitást egyszerre jelentette. Ennek megfelelően a zord atya, bár akkoriban nő nem járhatott egyetemre (még akkor se, ha celeb volt…), orvost akart lányából nevelni. A csöppséget ezért már kiskorától módszeresen terelte a fiúlét (és az orvosi pálya) felé. Rövidre nyíratta a haját, fiúruhában járatta és a szerencsétlen kislány főként csak fiúkkal „barátkozhatott”. Ettől a tehertől végül Róza, apja korai halála miatt mentesült. Mindannyian örülhetünk azonban, hogy a kemény családfő abszurd szándéka nem valósult meg.

A kislányt hamar megérintette Thalia szelleme és bár a kezdetek gyötrelmesek voltak (a Hamlet udvarhölgyeként színésztársai ki se engedték a színpadra) 17 évesen eljátszotta élete első valódi szerepét. Ez sem ment minden zökkenő nélkül, hiszen először, a színpadi fénytől megzavarodva, háttal a közönségnek (!) hadarta el szerepét és csak másodszori próbálkozásra sikerült valóban eljátszania a neki szánt karaktert. Igaz, ekkor már nagy tapsot kapott!

Ezt a következő három évtizedben számtalan szerep, színház és egy gyors névváltás (ekkor magyarosított Schenbachról Széppatakira) követte. Játszott a Nemzeti Társulatnál, a pesti Német Színházban, a Rondellában, Miskolcon, Pozsonyban és számtalan városban, aztán Kolozsváron töltött el öt sikeres esztendőt. 1827-ben, pályája csúcsán leszerződhetett volna Olaszországba vagy a Német Színházba is, de nem így tett.

„Ej, hagyja ezt Grimm úr! (a direktora volt abban az időben. A szerk.) Én megelégszem azon csekély dicsőséggel, mit honomban arattam, de legfőbb oka az, hogy a magyarnak nincs több énekesnője a két hazában, csak én vagyok kezdettől fogva, s meg kell magamat osztanom a két honban. Ha én most kiutaznék, s elhagynám a magyar színészetet, nem lenne több operája se Magyar, se Erdélyországnak, ha csak nem majd száz esztendő múlva. Szegény magyar színészet! Nem, nem hagyom el őket. Hiszen Magyarország szült engem, hát csak maradok magyar énekesnő!” – válaszolta Grimm felkérésére Déryné, 1827 októberében.

A kolozsvári sikeres éveket egy hosszú, nyugodt, új szerelmet hozó (gróf Csáky Tivadar), kilenc évig tartó Kassán eltöltött időszak követte. A legtöbb darabot (tizenkettőből nyolcat) ebben a termékeny időszakában fordította le a boldog és keresett színésznő. Ezt követően a Pesti Magyar Színházba (később Nemzeti Színház) csábították át, ahol a nagyárvíz idején is dolgozott. Az árvíz során azonban sajnos több napra házában rekedt, erősen áthűlt és hangját is elvesztette. Hangja később ugyan visszatért, de már kissé „megkopott”. Ezek után, bár vándorolva ismét bejárta korábbi sikereinek színhelyeit, pályája folyamatosan hanyatlott.

Hazánk népszerű vándorszínésze, drámafordítója, énekes szubrettje, később első primadonnája egy évtizeddel élte túl férjét, akihez a fiatalkori bántalmazások ellenére visszatért, miután elbúcsúzott a színpadtól. Életének utolsó, színpadon töltött évtizedében rengeteg támadás érte. Közönsége ugyanazzal a vehemenciával kritizálta, amellyel istenítette korábban. (Ismerős az istenadta nép ezen szélsőséges csapongása?) Déryné ma 140 éve halt meg. A gyászünnepélyen Jászai Mari következő üzenetét olvasták fel.

“Déryné sírján!
 Boldog ifjú elődeink! Akiket színészetünk napjának szép hajnalsugara vezetett! Akik lépésről lépésre hódítottátok meg nekünk – hazánkban – a magyar színpadot és minden talpalatnyi térnek ujjongva örvendtetek! Hálával nézünk föl hozzátok, akik nekünk ösvényt tiportatok és kész otthont építettetek.

Mi maiak, majdnem szülői gyöngédséggel szeretünk benneteket, rajongó, gyermeklelkű elődeink, mintha nem is őseink, inkább gyermekeink volnátok, lángoló lelkesedésekkel, ujjongó diadalkiáltásokkal!
Mintha mi volnánk az öregebbek, akik pályánk alkonyát éljük. Mintha – Isten őrizz – nekünk kellene azt bevégeznünk! – Mert nem látjuk mögöttünk utunk folytatását. Egészen más valami az, ami nyomunkba jön, mint amik Ideáljaink voltak.

Ti boldog ifjú rajongók! Akiket nem érintett a cinizmus mindent megölő penésze, jertek, segítsetek tovább bennünket, vezessétek az elöregedett színészeket a rászakadt sötétségben, melyben az Ideál nem világít többé.
Az élet kérlelhetetlenné vált. Letörli az új generáció lelkéről a naivitás gyönyörű hímporát, mely nélkül a mi pályánk sivár üzletté laposodik.”

Forrás: Színészkönyvtár