Köbcenti háború a magyar flaszteren!

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy értem, sőt el is fogadom, hogy korunkban a mell-plasztika olyan természetes dolog, mint a fogtömés, vagy a szemüvegviselés. 

E szépészeti műtét az utóbbi húsz évben a kiváltságosok luxusából, a mindennapok elérhető beavatkozása lett és ezzel úgy szivárgott be a köztudatba, mint a fapados járatok. Két évtizede repülni még egyet jelent a különleges élménnyel és bánásmóddal. Ma már tortúra e folyamat, értelmetlen szabályok és rohamosan csökkenő minőség jellemzi. A mellek művi átalakítása pedig „gyártósori”, sajnos gyakran felelőtlen rutin beavatkozássá vált. Az eredetileg gyógyászati céllal kikísérletezett testpótlás, korunk leggyakoribb szépészeti beavatkozása lett, rögtön utána következik az ajkak feltöltése és a zsírpárnák művi eltávolítása.

A mell a nőiesség megkérdőjelezhetetlen szimbóluma, a szép szavak művészei éppen annyi ódát és hőskölteményt írtak róluk, mint ahány festmény, szobor és más műalkotás hódol a női test édes idomainak. A mell évszázadokon át az intimitás, a bizalom, a nő által a férfinak adhatott édes ajándék volt. Mára a magamutogatás, a frivolság és sajnos nem ritkán a közönségesség áldozatává vált. A mell, nekünk férfiaknak, ma is a vágy, a szerelem, az odaadás jelképe, ezért a legtöbb férfi, a nőn szinte azonnal a mellét nézi meg, a mellben érzi megvalósulni a nemiséget, a szexuális ösztönzést, a természet vágyat keltő üzenetét. Sok nővel beszélgettem a miértekről, hiszen arra gondoltam, leginkább azok tudják, hogy miért volt szükségük új mellekre, akik eldöntötték, akik kés alá feküdtek. A legtöbb nőnek a mellek mérete a nőiesség első-számú szimbóluma.

Sokak elégedetlenek az Isten adta tehetségükkel, ezért csináltatnak maguknak nagyobbat, feszesebbet, más formájút.

A mellek megmutatása, a feszülő pólókba szorított „kebel csodák” ma a kommunikáció részei is, a legtöbb filmben, reklámon és fotón jelentős terjedelmű melleket mutogatnak. A sztár- és celeb világ is szívesen villantja meg idomait, nincs hát rajta mit csodálkoznunk, hogy egyfajta elvárás lett a méretesebb mell. Sokan a párjuk kívánsága miatt választják az új idomokat, nem kevesen pedig éppen azért, hogy ismét felkeltsék a vágyat. Abban bíznak, hogy az új idomok, új életszakaszt is jelentenek majd szürkévé vált életükben.

Mindezen okok elfogadhatóak, érthetőek. Amivel nálunk baj van, azok a túlzó, tolakodó, aránytalan méretűvé növesztett természetellenes valamik, amiket eredetileg mellnek terveztek. Az itthoni mellplasztikák túlnyomó része nem esztétikai korrekció, nem egy „kis” rásegítés, nem egy finomra hangolás, hanem a női test felelőtlen és ízléstelen eltorzítása. 

A túlméretezett, széttömött, beton kemény, a testtől függetlenül „létező” szilikon labdák sem nem esztétikusak, sem nem finomak, de legkevésbé sem nőiesek. 

Sokan úgy tolják maguk előtt ezeket a kőkemény fél dinnyéket, mint ékességüket, és közben nem veszik észre, hogy újraalkotott „nőiességük” által elveszítik a finomságot, a bájt, a titokzatosságot. Átlépnek egy határt a szexisség és a közönségesség között, ez által önmagukat egy életre egy olyan kasztba helyezik, amit valószínűleg ők maguk is elítélnek. Vélemény szerint, az új mell méretének megválasztása fordított arányban van az intelligenciával. A finom és okos nők pontosan tudják milyen méret esztétikus a testükön, mi igazodik arányaikhoz, lényükhöz. Pontosan tudják a határokat, és azt is, hogy a természetesség vonzóbb, mint a műanyag idegensége, hiszen a mell, ezen szépészeti  beavatkozás után is lehet finom, telten feszes és egyben lágy, a testtel esztétikailag összefonódó és idillikus!

Aki a méretekben túlzó és tolakodó megoldást keresi, az pedig azért választja azt, mert belső értékrendjéhez, gondolataihoz, ízléséhez ezek illeszkednek. A férfiak pontosan tudják, melyik mell mögött milyen szellem lakozik, e szerint választanak ők is. Nőt mellel, vagy melleket nővel!