Költészet és a zene

A költők verseiket zenére írják. Persze nem holmi zenegépen lejátszható zenére, hanem a lelkükről leválóra. A zene az első, nem a tartalom. A vers hangulatát az adott ritmusképletű zene adja meg, ehhez kerít még a költő verbális tartalmat. Persze nagyjából tudja miről kíván írni, de amíg az adekvát zene nem csendül fel szívében – ezt hívják ihletnek – semmi késztetést sem érez az írásra.

A vers is az első soron múlik, mint ahogy egy rajz az első vonalon. Minden eldől a teremtés első pillanatában. Ez az ősrobbanás óta így van. Az isteni szikra azonban csak egy szikra, a tűz már a tehetségből lobog.

A verseket, bár már megbújik bennük a zene, olykor meg is zenésítik. Viszonylag könnyű dolga van a zeneszerzőnek, mert a feladat megoldásának szabadságát a vers a maga adottságaival már „segítőkészen“ behatárolja.

Nem csak a versben van elrejtve a zene, a zenében is néha rejtve marad a verbális tartalom (azért a zenekritikusok kihallják). A vers és az ének viszont rokon műfajok. Mindkettőnek van zenéje és szövege is, de míg az egyikben a szövegen a hangsúly, a másikban a zenén. A versnek néha csak a vájt-fülűek hallják a zenéjét, mert a verbális tartalom köti le a figyelmet, az éneknek meg sokszor meg sem hallgatják a szövegét, mert az többnyire bárgyú és amúgy is a zenén a hangsúly. De ettől függetlenül mindkettőt dalnak is hívják és ez már önmagában jelent valamit.

A görögben és latinban a próza és a líra nem váltak el olyan éles kontúrral, mint a mai modern nyelvekben. A görögök büszkék voltak nyelvükre és lehettek is, mert az ógörög remekművek mind a mai napig az emberiség közös kultúrkincsének számítanak. A görög dráma még egybemosta a költészetet és zenét és a szöveg akkor számított szépnek, ha nem csak ritmusa, dallama is volt. Ezért hívtak minden nem görögöt barbárnak, mert a görögséget elsősorban a nyelve emelte a kor egyéb kultúrája fölé. A barbár szó eredetileg hangutánzó gúnyszó. Bar-bar más népek durva, zenétlen nyelvének utánzása volt. A rómaiak is hangosan olvastak, mert a tartalmon túl a mondatok zenéjét is élvezni akarták. Ezért még a prózai szerzők is odafigyeltek a szöveg zeneiségére.

Mind a zene, mind a vers a költészetből él, mindkettő alapja a poézis. Szimbóluma pedig a líra, az ősi pengetős hangszer. Aki még ezt a hangszert használta, annak a zene és költészet közt nem is létezett számottevő különbség. A líra azért szimbolikus, mert húrjainak a költő érzékeny, az élet profán dolgai által pengetett idegszálait is fel lehet fogni, melyekről a szférák zenéje válik le.

A vers is, zene is a ritmusra épül. A vers ugyanúgy meg van rímek nélkül, mint a zene dallam nélkül, de a ritmus elmaradhatatlan mindkét esetben. Más kérdés, hogy a rím gazdagítja a verset, éppúgy, mint a dallam a zenét. De az európai irodalom kezdetét jelentő Iliász sem rímel. Tehát a rím későbbi eredetű, mint a ritmus és ez a zenében sincs másként. A primitív népek zenéje „ütőhangszerekre“ épül, melyeknek csak ritmushoz van köze, dallamhoz nincs.

A költészet és a zene „súlyaránya“ társadalmunkban – bár mindkettő közös tőröl fakad – koronként jelentősen változik. A mai kor nem kedvez a lírának, mert bár a költemény elsősorban érzelmileg fog meg, egyben az intellektusra apellál. Ez a pusztán érzelmi konzumra kihegyezett korunkban a zenével szemben komoly hátránynak bizonyul, mert kortársaink amilyen szívesen hagyják magukat érzelmileg befolyásolni, annyira nem szeretnek elgondolkodni szövegtartalmakon – főleg olyanokon, amiket nem is értenek.