A bakelit száz éve

A hangrögzítés technikája, mint oly sok minden más technikai vívmány, a XIX. századi nagy „varázsló“, Edison nevéhez kötődik. A fonográf feltalálásával két legyet üt egy csapásra, mert készüléke úgy hangrögzítésre, mint lejátszásra is alkalmas. De egyikre sem, másikra sem optimális. A bakelit Emile Berlinerrel kerül képbe, miután megalkot egy a fonográfnál egyszerűbb, de pusztán lejátszásra alkalmasabb zenegépet, a gramofont. Edison hengereivel szemben, az ő készülékének hanghordozója egy lemezkorong, az a bakelitlemez, mely kisebb-nagyobb változtatásokkal egy évszázadon keresztül uralja a zenepiacot.

A bakelit szót egyébként ez esetben tévesen használják. A tévedés oka, hogy a bakelitet nagyjából az első hanglemezek korában szintetizálták, első pusztán szintetikus alapon előállított műanyagként. Továbbá megtévesztő, hogy bakelit is fekete, de sprőd, rideg anyag, amit lehetetlen formába préselni. Berliner először keménygumiba préselte a barázdákat, de tovább kutatott egy alkalmasabb anyag után. Végül egy trópusi levéltetű váladéka, a sellak bizonyult erre a célra legalkalmasabbnak. A sellak, egy természetes polimer, a politúr alapanyagaként már széleskörűen alkalmazott, olcsó anyag volt, s a műanyagok megjelenéséig a hanglemezeket mindvégig ebből gyártották. Később a szerveskémia fejlődésével számos olyan műanyag látott napvilágot, melyek mind árban, mind fizikai tulajdonságaikban alkalmasabbnak bizonyultak. A mikróbarázdás hanglemezek korában a sellakot egy szintetizált polimer, a vinyl váltja fel. A bakelit szóhasználat viszont a hanglemez anyagától függetlenül megmarad.

Berliner nevéhez fűződik még a Deutsche Grammophon vállalat alapítása és a legendás His master‘s voice kutyás embléma is. Mert jó üzletember, részben neki köszönhető, hogy a gramofon rövid időn belül meghódítja a világot, a zene közkincsé válik – mindenki számára saját otthonában elérhető lesz. A gramofon az évtizedek során kap ugyan egy faceliftinget, a pusztán mechanikus lejátszókban megjelenik az elektronika, a készülékek hangminősége fokozatosan javul és a lemezre egyre több zene fér. Az analóg hangtechnika azonban mindvégig változatlan marad.

A bakelitnek is – hasonlóan a celluloidhoz – a digitális hangrögzítési technológiák elterjedése teszi be a kaput, de mint a celluloidnál, a minőséget sokáig nem képesek digitális technológiával felülmúlni. Még ma is – majd húsz évvel a bakelit hanglemezek végleges eltűnése után – sokan a bakelitre esküsznek, s a hagyományos lemezek reneszánszukat élik. Én kicsit szkeptikus vagyok a minőségi érveket illetően, inkább egyfajta nosztalgiát vélek felfedezni az ember mechanika iránti elfogultsága okán. Az atomórák pontosságával és árával a méreg drága mechanikus órák sem képesek konkurálni, mégis elpusztíthatatlanoknak bizonyulnak.

Akárhogy is, a bakelitnek sokat köszönhetünk. A bakelit lemez több volt, mint zene. A lemezlovasokkal az élen önálló szubkultúrát teremtettek. Kisebb és integráltabb lett a világ általa, mert a legtávolabbi zenei kultúrák is eljuthattak egymáshoz. Ifjú koromban magam is büszkén feszítettem egy-egy menő hanglemezzel hónom alatt, melyek a nem is oly távoli, mégis elérhetetlennek tűnő világ áhított zenei kultúráját reprezentálták számunkra.