Komolyzene nem olyan komolyan VII.

A huszadik századi zeneszerzők nem állnak előkelő helyen a népszerűségi listákon. Olybá tűnik, hogy a klasszikus zene megújulási kísérletei ebben a században egy a komolyzene iránt elkötelezett egyre fogyatkozó közönség magánügyévé vált. Pedig e korban is keletkeznek csodálatos dallamok, de a legtöbb kortársi alkotás a mezei hallgatót egyszerűen elriasztja. Szemben a tizenkilencedik századdal a huszadik század modern polgárának már megvan a maga testre szabott, polgári ízlést követő zenéje, s a formabontó komolyzenei koncerteket csak a vájt fülűek és a speciális felkészültséggel rendelkező zenerajongók látogatják.

Ennek ellenére rengeteg ellenpéldával lehetne illusztrálni, karrierje során furcsa viszonyban áll. Egyfelől elkötelezi magát a kommunizmus ügye mellett – hiszen a török genocídiumtól szenvedő hazájának a szovjetunióhoz tartozás jelentheti a felemelkedést – másrészt szenved a diktatúra önkényétől.

Mert bár rangját, méltóságát, zeneszerzői sikereit annak köszönheti, a hatalom nem csak támogatja, mindvégig útjában is áll. Hacsaturján nagy árat fizet azért, hogy lepaktál az „ördöggel“, de az is igaz, hogy e „deal“ nélkül feltehetőleg szegény örményként hal meg és nem viszi semmire. Bár sok megaláztatásban van része, 1976-ban bekövetkező haláláig a Szovjetunió minden lehetséges elismerése, kitüntetése megadatik neki. Ma Örményország büszkesége, s azon kevés művészek egyike, akik az alkotó lelket leginkább gúzsba kötő sztálinista diktatúra idején is képesek a szovjet művészek világméretű elismerését kivívni.

Az ötvenes években íródott balett Spartacus, Hacsaturján egyik legnépszerűbb szerzeménye. A három felvonásos táncjáték adagio részlete fényes bizonyítéka annak, hogy a komolyzene modern értelmezése és a varázslatos dallam nem feltétlen zárják ki egymást. A darab megírásánál nem bábáskodtam és megfelelő információkkal sem rendelkezem, csupán feltételezni tudom, hogy a szovjetbirodalom önkényének kiszolgáltatott örmény Hacsaturján a Spartacus történetben lélekmelegítő párhuzamot látott. Miként Spartacus a Római Birodalommal, kis, mindenki által nyomorgatott népe hasonló eséllyel – legfeljebb az erkölcsi diadal szintjén – vehette fel a harcot a Szovjetunióval.

A különleges hangszerelésű és hangzásvilágú zenemű a diszharmóniákba oldott fájdalmas melódiáival és hatalmas kifejező erejével a balettnek megújult arcot kölcsönöz, ahol a táncosok ösztönössége a koreográfia új lehetőségeivel párosul. A világ nagy operáiban töretlen népszerűségnek örvendő zenemű adagio részletét most a „nagy” Balsoj Balett előadásából láthatjátok. A részlet dallama önálló életre kelt, filmzeneként több film is népszerűsítette, például az Onedin család, vagy a Caligula. Számomra e túlvilági hangzású melódia az élet himnusza is lehetne, s ha majd egykor mennem kell, talán ezt dúdolják nekem az angyalok, hogy megkönnyítsék a búcsúzást.