Lynch elefántembere négykában a Művészben

42 év után újra megjelent a mozikban David Lynch: Az elefántember című filmje, ráadásul 4K-ban, így hát elballagtam a Művészbe és újranéztem a filmet. Továbbra is elsöprő erejű mozi!

Szeretem Lynch sajátos atmoszférájú filmjeit, képregényét (The Angriest Dog in the World), öltözködési stílusát és frizuráját. Ugyanezt nem mondhatom el a zenei albumairól (Crazy Clown Times, The Big Dream). Sőt! Persze lehet, hogy csak én nem értem őket…

Érdekes paradoxon, hogy ez a (többihez képest) mainstream film hozta meg a sikert Lynchnek, amely hozzá képest szokatlanul konvencionális mesélési móddal görgeti előre drámai cselekményét. Az elefántember megindító, viktoriánus korban játszódó történetét nyolc Oscar-díjra jelölték. A film a torzszülött John Merrick igaz történetét írja le a megalázó vásári mutogatásától, a londoni szalonok felvilágosult közönségének álszent elismerésén keresztül, a rituális öngyilkosságig.

A lírai alkotás végül egyetlen Oscart sem kapott meg a nyolcból, melyre jelölték. 

Redford ekkor debütált, mint rendező és az ő filmje (Ordinary People/Átlagemberek) aratta le az akadémia babérjait. A sors (?) furcsa fintora, hogy míg Redford filmje (szinte) a homályba veszett azóta, addig Az elefántember az egyetemes filmtörténet meghatározó, kultikus mozijává vált.

„I am not an Animal! I am a human being! I … am … a Man!”

Bármennyire is közhelyes a „zord külső érző szívet/gondolkodó szellemet takar” kontraszt, a film képes új szemszögből vizsgálni az érzékeny „szörny” vívódásait és tusáit. Talán ebben rejlik Lynch igazi zsenije ebben a filmben. Úgy forgatta le ezt a drámát, hogy végig elkerülte a giccs (pl. A bálna című, friss film) vagy a túlzott pátosz olcsó kliséit. Persze ehhez (az akkor még Sirtelen) Anthony Hopkins és John Hurt is kellett. Ahogyan a Kék bársony című filmben, úgy itt sem válnak el vegytisztán a jó fiú (Treves) és a rossz fiú (Bytes) tulajdonságai. Rendelkeznek közös vonásokkal és erre a jóságos doktor úr rá is eszmél az egyik drámai pillanatban.

A kapzsi mutatványos, Bytes ezt már sokkal korábban tudja…

 A zajos siker után Lynch érdekes, és mint később kiderült, rossz irányba vezető válaszút elé érkezett. Furcsa módon mindkét felkérés egy sci-fire szólt. Egyrészt George Lucas szerette volna, ha ő rendezi meg a Jedi visszatér című, harmadik Star Wars filmjét, másrészt Dino De Laurentiis producer adjusztálta, hogy legyen Lynch a direktora az egyik legnagyobb sci-fi regény (sorozat), a Dűne megfilmesítésének.

Lynch jól érezte, hogy Lucas valószínűleg nem hagyná kellőképpen érvényesülni az ötleteit, ezért a grandiózus Dűne regény filmre vitelének megrendezése mellett döntött. Lucas állítólag figyelmeztette, hogy a Dűnét nem lehet megfilmesíteni. (Persze Lynch gondolhatta azt is, hogy ezzel csak a Jedi felé akarja terelni őt az ismert rendező.) Egy interjúban Lynch maga beszél arról, amikor Lucas meghívta magához, hogy meggyőzze (egy Ferrarival mentek salátázni), rendezze ő a 3. Star Wars epizódot. Az interjú következő sora tökéletesen kifejezi, mennyire volt kedve Az elefántember rendezőjének ehhez:

„I had next door to ZERO interest.”

Végül Lynch paradox módon pontosan abba a csapdába lépett óvatlanul bele, mint amit el akart kerülni a Lucassal való együttműködésben. (Ezt ismerjük az ún. Való Életből mindannyian…) Magyarán egy öt órás eposz helyett csináltattak vele a egy két és félórás kalandfilmet. A monumentális és nagy ívű alkotást ezzel gyakorlatilag kikasztrálták a producerek. Ezzel én is egyetértek, sokkal jobb lett az új, Villeneuve rendezte Dűne. (BTW: November 3-án jön a második rész!) Persze Lynch Dűnéje óta óriásit lépett előre a filmipar CGI úthengere. (Akkor is, ha ez a dinamikus fejlődés összességében inkább visszavetette a filmek minőségét, és ezzel nem csak a Marvel/DC filmekre gondolok…)

Az utolsó vágás joga nem illette meg a különc rendezőt, így a klasszikus Lynch-hangulatú álombéli jelenetek tömeges kivágásával egy olyan, „quasi paródia” született, amelyet (szerintem) jogosan pellengérezett ki a közönség és a kritikusok is. Nagy bukta volt, különösen Az elefántember hatalmas és osztatlan sikere után. A Dűne/Star Wars döntés további dilemmája még az lehetett, hogy Frank Herbert, a Dűne könyvek (1965-től) írója a ’77-ben megjelent Csillagok háborúját saját ötlete koppintásának tartotta. Herbert egyébként 16 pontban világít rá a két történet közötti párhuzamokra és végül így fogalmazott:

„Az esély, hogy mindez nem véletlen, nagyobb, mint amennyi csillag van az univerzumban.”