Lynch hangulat Európában 2.

Tegnapi bejegyzésemet így kezdtem:

Fim. Zene. Filmzene. Gondoltam „tú-in-ván” elintézem a dolgot és szimpla lustaságból David Lynchről írok ma és holnap is. Ma túlnyomórészt a sötét és (hála néki) megzabolázhatatlan junk-food gourmet rendezőről olvashattok, holnap pedig a fahangú, de lelkes (film)zenészről. Cult movie, cool music. Az aktualitását az adja meg a témaválasztásomnak, hogy múlt év végén jelent meg a rendező-zseni Crazy Clown Times című első (!) szólóalbuma és két hete a belőle készült „lincses” videoklip. A Mester 66 éves, a klip „18-as karikás”.

Crazy Clown Times

Tömegízléstől távol eső, rendkívüli atmoszférájú filmjei, állig begombolt ingviselete, szofisztikált hajzselé használata, „képregénye” (The Angriest Dog in the World), festményei, könyvei és fotóalbumai mellé, (a korábban kiadott single dalok után) dukált már egy saját, önálló lemez is. Lynch hihetetlenül szuverén művész és első zenei szólóalbuma sem kivétel ez alól. (Holnap a lemezről és sajátosan monoton hangulatáról is olvashattok. Annak aki szereti!)

Ahogy megjelent az iTunes Store-ban a lemez, azon nyomban le is töltöttem. A veterán amerikai rendező korábbi zenei kirándulásainak és kötődésének élménye sarkaltak erre a (mint később kiderült) nem veszélytelen és ingoványos területre. Nevesül: A BlueBob album (John Neffel kreálták közösen) és a Duran Duran koncert megrendezése. Akár a zene előtti tisztelgésnek is betudható, hogy előszeretettel szerepeltetett zenészeket is filmjeiben. David Bowie és Chris Issak a Twin Peaksben, Sting a Dűnében, Marilyn Manson az Útvesztőben kapott lehetőséget játszani. Julee Cruise pedig egyenesen a teljes karrierjét köszönheti a Twin Peaks sorozatnak.

Egyébként az Unstaged című webcast koncertsorozat (a Duran Duran koncert ennek volt része) egyéb előadásait is olyan nagy nevek rendezték, mint Spike Lee vagy Terry Gilliam. A Pearl Jam 20. születésnapjára készült filmet (Twenty) ugyan nem ő rendezte, de közreműködött benne. Alant a film trailerét láthatjátok, melynek elején Lynch feltesz egy kérdést Eddie Vendernek, aki hooooosszan hallgat, majd elindul a film.

Lynch saját filmjeinek zenei aláfestését ugyan alapvetően Angelo Badalamenti komponálta, de mint ahogy többször elhangzott már, „az öreg” sokszor örömmel „besegített”. Bár blues-os a gitár Lynch sokszor széttorzított éneke (?) mellett, a Crazy Clown Time albumot az elektro-pop skatulyájába (inkább végtelen zsákjába) dobták be a népek. Mélyre eshetett, mert kevés ennyire „sötét” elektro-popot hallottam az elmúlt években. Nyomasztó, zaklatott, fojtogató, bizarr, bosszantó, sőt talán esetenként frusztráló is az anyag. Ilyesmi jelzők jutottak eszembe, amikor először meghallgattam az albumot. Pont olyan mint a Lynch életmű szürrealista filmjeinek egyes „retinába-agyba-örökre-beégő”, elfelejthetetlen és összetéveszthetetlenül tűéles jelenetei.

Egyébként képtelen voltam végighallgatni az összes dalt. Hetven szuicid perc ebből nekem egy dózisban sok lett volna. Mindezek ellenére azóta többször elővettem az anyagot és kisebb adagokban magamhoz véve fogyasztottam. Egyszerűen kíváncsi voltam rá. Újra és újra. (Inkább filmzene nekem, mintsem önálló zenei album.) Talán ez a lényeg. Mármint az, hogy nem hagyta a dög, hogy örökre ignoráljam. Végső konklúzióként azért annyit kihangsúlyoznék, hogy sokkal jobban tetszenek David álló- és mozgóképei, mint a hangja (?), vagy a hangszertudása. Lynch ebben a Billboard interjúban többek között azt is elmondja, hogy gyűlöl énekelni. („I hated the idea of singing. I never wanted to sing. Ever.”) Megértem. Mi sem ezért szeretjük.

Ha rám hallgattok, a „The Night Bell With Lighting” számmal kezditek a lemezt. Az se habkönnyű vagy pörgős persze, de sajátosan lusta hangulatával megfogott. (További érdeme a számnak, hogy Lynch sem énekel alatta.) Egyébiránt a Noé Bárkája című misztikus 4. szám a kedvencem.

A címadó dalt innen tudjátok letölteni.

Bár az anyag múlt év novembere óta megvásárolható, a címadó dalának videoklipje, melyet nem meglepő módon Lynch maga rendezett, csak két hete látott napvilágot:

Lynch a stúdióban beszél az anyagról. A következőkben Eddy Moretti, a Vice magazin kreatív igazgatójának interjúját láthatjátok Daviddel, ahol (többek között) elmondja, hogy mi a véleménye a bohóc (Clown) szóról. Vicces részlete az interjú elejének, amikor Eddie fiú a saját magazinjának „promótálása” közben felhívja David figyelmét arra, hogy vegye le a borítóról a (korhatáros PG-13 felségjelzéssel és DILDO felirattal ellátott) matricát. A matricát levéve egy fallosz képe kerül napvilágra, amit Lynch megmutat a kamerának (persze kimaszatolják), majd a következőt mondja: „Csodálkozom, hogy miért ilyen kicsit raktatok rá…” (szerk.: mármint a címlapra)

Végül pedig, lezárandó a „Lynch hétvégét”, fogadjátok tőlem szeretettel a 2007 októberében a londoni filmfesztiválon a közönség által faggatott türelmes rendező válaszát az első, egyszerű kérdésre, vagyis arra, hogy mi az élet értelme. (Nem azt mondta, hogy 42.)

“Mr. Lynch, mi az élet értelme?”

“Ez igen! Kemény kezdés. Az élet értelme a teljesség. A mindenség, ami nagyobb a legnagyobbnál, kisebb a legkisebbnél – teljesség. Az emberi lény különös potenciállal rendelkezik; a felvilágosodás, az átszellemülés, a felszabadulás és a megváltás lehetőségével. Minden emberi lényben benne rejlik a tudat végtelen óceánja, ami egy örök dolog, és az embernek megvan a lehetősége, hogy kihasználja, felfedezze ezt a területet, magáévá tegye, birtokolja – ez az élet értelme, megismerésének kulcsa pedig maga a létezésünk.”

“Ezzel az én kérdésemre is válaszolt.”



“Ezzel mindenkinek minden kérdésére válaszoltam.” (Nagy nevetés, taps.)

lynchie