Lynch hangulat Európában

Fim. Zene. Filmzene.

Gondoltam „tú-in-ván” elintézem a dolgot és szimpla lustaságból David Lynchről írok ma és holnap is. Ma túlnyomórészt a sötét és (hála néki) megzabolázhatatlan junk-food gourmet rendezőről olvashattok, holnap pedig a fahangú, de lelkes (film)zenészről. Cult movie, cool music. Az aktualitását az adja meg a témaválasztásomnak, hogy múlt év végén jelent meg a rendező-zseni Crazy Clown Times című első (!) szólóalbuma és két hete a belőle készült „lincses” videóklipp. A Mester 66 éves, a klip „18-as karikás”. Tömegízléstől távol eső, rendkívüli atmoszférájú filmjei, állig begombolt ingviselete, szofisztikált hajzselé használata, „képregénye” (The Angriest Dog in the World), festményei, könyvei és fotóalbumai mellé, (a korábban kiadott single dalok után) dukált már egy saját, önálló lemez is. Lynch hihetetlenül szuverén művész és első zenei szólóalbuma sem kivétel ez alól. (Holnap a lemezről és sajátosan monoton hangulatáról is olvashattok. Annak aki szereti!)

Radírfej (Eraserhead, 1977)

Lynchnek a szürrealitás, a morbiditás és az absztrakt iránti fogékonysága már az első filmjében is markánsan megmutatkozott. A cím arra a bizarr látomásbéli jelenetre utal, amikor (SPOILER!) a nyomdász anti(fő)hős, Henry Spencer feje „leválik a törzséről” (a csecsemő győzött), majd elgurul és miután egy arra járó kölyök az utcán (!) felveszi és eladja egy gyárnak, ott praktikusan radíros ceruzákat gyártanak belőle. Bizony!

Eraserhead

Lynch öt évig (!) reszelgette a filmet. (Persze a pénzhiány is bejátszott.) Ő rendezte, saját maga írta a forgatókönyvet és ennen két dolgos kezével vágta meg. Kubrick és Lucas is imádta. Fekete-fehér mozi, de inkább fekete. Midnight movie. (Gimnazistaként egy filmklubban láttam. Bang! Letaglózott.) Álomszerű film. Rémálomszerű. A kérdés csak az, hogy ki álmodik kit? A brutál görbe tükörben és az indusztriális környezetben egy „middle class” amerikai család karikatúráját látjuk. Iszony viszony. Mary monster X családjával, a szörnybabyvel és a „képzelt baráttal”, a hidrogén szőke Radiátor-Ladyvel. A leírhatatlan-frizurájú főszereplőhöz (Jack Nance játssza) később Lynch ugyanazzal a casting-hűséggel ragaszkodott, mint Kyle MacLachlanhez, vagy mint Tim Burton az ő „dédelgetett” Johnny Deppjéhez.

Hasznos linkek:

Radiátor Lady: „In heaven, everything is fine.”

A film trailere.

Itt Lynch beszél a filmről.

Lynchre egyébként is jellemző ez a fajta hűség. (Eddigi utolsó) ex felesége, Mary Sweeney vágja a filmjeit a Kék bársony óta. Azért „ex” ő is, mert ugyan a fiuk 1992-ben született, de csak (micsoda álszent és indokolatlan szó e helyütt) 2006-ban házasodtak össze. Egy hónap múlva beadták a válókeresetet. „lincses” fordulat. Muhaha!

Elefántember (The Elephant Man, 1980)

Az igazi áttörést azonban, paradox módon (?), egy olyan (a többihez képest) „mainstream” film hozta meg, amely Lynchhez képest szokatlanul konvencionális mesélési móddal görgeti előre drámai cselekményét. Az Elefántember megindító, viktoriánus korban játszódó történetét nyolc Oscar-díjra jelölték. A film a torzszülött John Merrick igaz történetét írja le a megalázó vásári mutogatásától a londoni szalonok felvilágosult közönségének álszent elismerésén keresztül a rituális öngyilkosságig. Tegnap este „újranéztem” ezt a mozit is. Elsöprő erejű, arányos film!

Az elefántember

A lírai film végül egyetlen Oscart sem kapott meg a nyolcból, melyre jelölték. Redford ekkor debütált, mint rendező és az ő mozija (Átlagemberek) aratta le a babérokat. A sors (?) furcsa fintora, hogy míg Redford filmje szinte a homályba veszett azóta, addig az Elefántember az egyetemes filmtörténet meghatározó, kultikus mozijává vált.

„I am not an Animal! I am a human being! I … am … a Man!”

Bármennyire is közhelyes a „zord külső érző szívet/gondolkodó szellemet takar” kontraszt, a film képes új szemszögből vizsgálni az érzékeny „szörny” vívódásait és tusáit. Talán ebben rejlik Lynch igazi zsenije ebben a filmben. Úgy forgatta le ezt a drámát, hogy végig elkerülte a giccs vagy a túlzott pátosz olcsó kliséit. (Persze ehhez Anthony Hopkins és John „8. utas a benzinkutas” Hurt is „kellett”.) Well done! Köszönjük! Ahogyan a Kék bársony című filmben, úgy itt sem válnak el vegytisztán a jó fiú (Treves) és a rossz fiú (Bytes) tulajdonságai. Rendelkeznek közös vonásokkal és erre a jóságos doktor úr rá is eszmél az egyik drámai pillanatban. (A gonosz mutatványos, Bytes ezt már sokkal korábban tudja…) A zajos siker után Lynch érdekes és mint később kiderült, (két) rossz irányba vezető válaszút elé érkezett. Furcsa módon mindkét felkérés egy sci-fire szólt. Egyrészt Lucas szerette volna, ha ő rendezi meg a Jedi visszatér című filmjét, másrészt Dino De Laurentiis producer adjusztálta, hogy legyen a direktora az egyik legnagyobb sci-fi regény (sorozat), a Dűne megfilmesítésének.

Dűne (Dune, 1984)

Lynch jól érezte meg, hogy Lucas valószínűleg nem hagyná kellőképpen érvényesülni az ő ötleteit, ezért a grandiózus Dűne regény filmre vitelének megrendezése mellett döntött. (Lucas pedig figyelmeztette, hogy a Dűnét nem lehet megfilmesíteni. Persze Lynch gondolhatta azt, hogy ezzel csak a Jedi felé akarja terelni őt Lucas.) A következő videóban Lynch beszél arról, amikor Lucas meghívta magához, hogy meggyőzze (Ferrarival mentek salátázni), rendezze ő a 3. Star Wars epizódot. Az interjú következő sora tökéletesen kifejezi, mennyi volt kedve az Elefántember rendezőjének ehhez:

„I had next door to ZERO interest.”

Végül Lynch paradox módon pontosan abba a csapdába lépett óvatlanul bele, mint amit el akart kerülni a Lucassal való együttműködésben. (Ezt ismerjük az Életből mindannyian…) Magyarán egy öt órás eposz helyett csináltattak vele egy két és félórás kalandfilmet. A monumentális és nagy ívű alkotást ezzel gyakorlatilag kikasztrálták.

Dűne

Az utolsó vágás joga nem illette meg a különc rendezőt, így a klasszikus Lynch-hangulatú álombéli jelenetek tömeges kivágásával egy olyan „paródia” született meg, amelyet jogosan pellengérezett ki a közönség és a kritikusok. Nagy bukta volt, különösen az Elefántember hatalmas és osztatlan sikere után. A Dune/Star Wars döntés pikantériája még az lehetett, hogy Frank Herbert, a Dűne könyvek (1965-től) írója a ’77-ben megjelent Csillagok háborúját saját ötlete koppintásának tartotta. Ha érdekel Benneteket Herbert 16 pontja, amellyel rávilágít a két történet közötti párhuzamokra, kattintsatok erre a linkre. Mindenesetre a méltatlankodó Franky fiú félreérthetetlenül fogalmazott: „Az esély, hogy mindez nem véletlen, nagyobb, mint amennyi csillag van az univerzumban.”

Kék bársony (Blue Velvet, 1986)

A Dűne sikertelensége után Dino De Laurentiis új, „testhezállóbb” feladattal bízta meg Lynchet, jelesül a Kék bársony című film megrendezésével, amely feladat már remek lehetőséget adott a szabadgondolkodású rendezőnek, aki mint tudjuk ki is használta az adódó lehetőséget. Ismét egy sajátos és izgalmas remekmű született! (Tulajdonképpen e post megírására is az inspirált, hogy a múlt hétvégén ismét megnéztem ezt a mozit.) Ahogy Tarantinó filmjeiben sem öncélú és olcsó a brutalitás részletes megjelenítése, úgy Lynch esetében sem az. A Kék bársony kéjgáz szippantós kisvárosi bűnöző Frankje (Dennis Hopper játssza a „szokott” zsenialitással) is valahogy több síkon és misztikusabban pszichopata, mint amit megszoktunk az átlag mozikban. (A jó fiú és a rossz fiú egy?)

Kék bársony

A fekete humortól (persze) nem mentes film egyszerre krimi és vígjáték (nyilván nem a klasszikus értelemben), illetve a film noir elemeiből is építkező művészfilm (jelentsen bármit is ez a szó) jellege ellenére a nagyközönség (kisebbik része) számára is érdekes, követhető. A fülbemászó címadó dal pedig konkrétan elfejthetetlen.  (Állítólag e Bob Vinton dal ihlette meg Lynchet is.) Új momentum, hogy az alkotás a „nyilvánvaló jelenben” (’50-es évek jegyei keverednek a ’60-as évek autóival?) játszódik, Lynch korábbi filmjeitől eltérően. Konkrétan egy Lumberton nevű tipikus (nyitójelenet „megvan”?) amerikai kisvárosban. Kényelem, tompulás, henyélés és az ebből fakadó elfojtások, voyeur kémlelések minden szinten. Ezek a jelzők azonban ne vezessenek félre Titeket. Ez a mozi is tele van bizarrabbnál bizarrabb „Lynch-es” alakokkal és morbid fordulatokkal. (Persze az is kiderül, hogy kié a levágott fül és miért fosztották meg e fontos szervet a jogos tulajdonosától.)

Twin Peaks sorozat, 1990-1991

A következő nagy áttörést egy sorozat, a Twin Peaks hozta meg Lynchnek. A több Golden Globe díjjal kitüntetett alkotás kis hazánkban is futott és sajátos misztikumával, „természetfelettiségével”, rejtélyes vörös szobájával, valamint okkult sejtelmességével hamar népszerű lett Magyarországon is. (Én is ott ültem előtte huszonévesen minden alkalommal.)

Twin Peaks

Ha minden alkotó a Lynch/Frost pároshoz hasonló igényességgel és artisztikus módon közelítene a sorozatokhoz ma is, magasabb minőségű mozgóképes világ lenne, a jobb esetben több évadot megélő sorozatok világa. (A „Tűzz jöjj velem” – Fire walk with me – című mozifilmet már csak Lynch jegyezte 1992-ben.)

Veszett a világ (Wild at Heart, 1990)

Sokan mondták, hogy a második évad közepétől azért esett a Twin Peaks részek színvonala, mert Lynch akkor forgatta (rendezte és írta) a Veszett a világ című filmjét. (Valóban a Twin Peaks két évadjának szünetében látott neki a filmnek.) Nicolas „Elvis” Cage (Sailor, a gaz kígyóbőrzakós csábító) ebben a filmben még kevésbé (?) ciki frizivel nyomta, de nem ez a fő erénye ennek a sajátos posztmodern road movie-nak, hanem talán az a mód, ahogy megosztotta a közönségét. (Miért nevezik álszenten és szervilisen nagyérdeműnek? Soha nem volt az.)

Veszett a világ

Az olcsó és  erősen leegyszerűsített szimbólumrendszerrel dolgozó filmekkel szemben éles kontraszttal mutatott egy új és kreatív utat. Cannes Arany Pálmával, az értő közönség (és persze kisebbség) pedig lelkesen fogadta ezt a markáns iránymutatást.

A gyakran fekete humorral átszőtt, groteszk párbeszédek egyike:

Lula: Mikor kezdtél el cigizni, Sail?


Sailor: Azt hiszem, akkor szoktam rá a cigire, amikor úgy négyéves lehettem. Akkoriban halt meg az anyám tüdőrákban.

Ugyanakkor emlékezzünk meg e kult mozi eklektikus filmzenéiről is, hiszen Angelo Badalementi „aláfestésein” túl, Strausstól Elvisen át egészen Chris Isaakig terjedt az előadók sora. (A „Wicked Game” sláger hatalmas karriert futott be a film után.) Az erőszak naturális bemutatásától szintén nem rettegő, „Gunsmoke Q.” J. Tarantino valószínűleg végignézte az összes Lynch alkotást. Egy részét még abban a vidám és felhőtlen korszakában, amikor egy kaliforniai videotéka kölcsönző alkalmazottjaként naphosszat csak filmeken élt. Százával. (és még fizettek is érte.) Ahogy Réz András mondta, „Eisenstein babakocsija sok filmen végiggurult már.” Számtalan mozi alaptörténete, hogy egy pár „végigmeneküli” a filmet, ahogyan a Veszett a világban. (Tarantinónál pl. a Született gyilkosok című film ilyen, még ha nem is tekinthető Quentin legjobb munkáinak. Szerintem.)

Lynch monomániás. Kétségkívül. Megosztó (különösen igaz ez a jelző az elmúlt évtized műveire) alkotásokból álló életművét tehát a maga teljességében „összenézve” azt kell, hogy mondjam, tulajdonképpen már a Twin Peaksben vagy a Radírfejben következetesen ott volt majdnem minden, amit az elmúlt két és fél évtizedben kaptunk ettől a sajátos látásmódú rendezőtől. Beleértve a friss Crazy Clown Times című első szólóalbumát és az ahhoz készült videóklippet is, melyről holnap írok. Végezetül záruljék e bejegyzés két idézettel a Hamletből, mindkettő Polonius szájából:

Laertesnek:

“This above all: to thine ownself be true.”

„Mindenek fölött: légy hű magadhoz!

Hamletnek:

“Though this be madness, yet there is method in it.”

„Őrült beszéd, őrült beszéd, de van benne rendszer.”

David Lynch

p.s. I. Ne erőszakoljunk bele kacifántosabbnál kacifántosabb értelmezéseket a Lynch filmekbe. Haszontalan tevékenység. Valószínűleg a Mester szerint is, aki a füst kifújása után csak röhögne rajtunk…

p.s. II. Lynch egyszer azt mondta: „A Radírfej óta minden munkám tökéletlen. Semmi sem sikerül igazán.”

p.s. III. „Ne menjetek át a piroson!”

p.s. IV. Ez az utolsó utóirat. Radiátor Lady: „In heaven, everything is fine.”

p.s. V. A szörnyek mi magunk vagyunk.

p.s. VI. A Lost Highway (Útvesztőben, 1997), a Mullholland Drive (2001) és az Inland Empire (2006) mozikról majd egyszer, ha nagy leszek… A Ronnie Rocket megszületésének pedig drukkoljunk közösen. Hátha…

Hasznos linkek:

Lynch honlapja.

Lynch Facebook oldala.

Lynch Twitter oldala. (Olyan aktív Twitteres, mint @dajcstomi.)

IMDB link.