Ars longa, vita brevis

Helen Mirren

Vagyis, ha hihetünk Seneca szavainak, az élet rövid, a művészet örök. Valahogy ez a filmművészetre nem vonatkozik, ott az élet hosszú, túl hosszú ahhoz, hogy az ember ne élje meg a technikai lehetőségek túlontúl nagy változását egy generáció alatt, hogy ne relativizálódjon mindaz, ami tegnap tetszett, amiért anno lelkesedtünk.

Hajdanában még filmszínházról beszéltünk, mintha csak a film a színházat lenne hivatott népszerűsíteni, mindenki számára elérhetővé tenni, és valóban, kezdetekben a film dramaturgiailag még inkább a színházhoz hasonlított. A filmekben szerepet kaptak ugyan a színházban nem megszokott eszközök és a gyorsan fejlődő technika, de nem a dramaturgia és a színészi játék kárára.

A görög színház – mentes mind a díszletektől, mind jelmezektől – igazi kihívás volt olyan értelemben, hogyan tud egy előadó játékával minden egyéb eszközt kiváltani. Ebből is láthatjuk, hogy az antik Görögország mennyire emberléptékű világ volt. Az újkor hajnalán ismét megjelenő európai színház már profitál a technológiai vívmányokból. Meglehet primitívebb formában, de már a modern színház teljes eszköztárát felvonultatja.

Hiába, az európai ember a technológiák szerelmese, s ma már végképp nem tud meglenni annak vívmányai nélkül. A film, ahogy megjelenik, kitör a színház behatárolt lehetőségeiből, s mikor a képrögzítés tudománya gyakorlattá válik, sietve vetnek be minden rendelkezésre álló technikai eszközt. Így volt ez a hőskorszakban, így van ez ma is – minél több technika áll rendelkezésre, a filmet annál inkább az határozza meg.

Lassan nem csak a színészi játék, maga a színész is fölöslegessé válik, mert modern animációval váltják ki, így a film végleg leválik az emberről, az emberléptékűségről. A heroikus figurák nem az embert ábrázolják, hanem annak legmerészebb álmairól szólnak. Az ember már már az istenek dimenziójába katapultálja magát, úgy repül, küzd, harcol, áll helyt akár az olimposziak. A valódi kisember esendőségéről immáron semmi sem szól, mert arra jószerével ma senki sem kíváncsi.

Helen Mirren

Így teremtjük világunkban magányunkat saját magunk, mert kisemberi létünkben az érdektelenség szférájába süllyedünk. Mintha csak szégyen lenne érző, esendő hétköznapi embernek lenni, mintha csak egy hétköznapi életnek nem lenne semmi poézise.

Pedig van, s arra hogy van, és hogy ezt meg is lehet filmesíteni, jó példa Szabó István Az ajtó című filmje. Nem szeretnék senkit sem untatni a film sztorijával, hiszen abból, hogy rajtam kívül szinte senki sem ült a moziban, arra következtetek, nem sok embert érdekelne. Szabó István mellett úgy látszik én is egyike vagyok azon utolsó mohikánoknak, akik makacsul vallják, hogy a világ költészetétől megfosztva mit sem ér.

Különben sem lenne sok elmesélni való. Mert a metakommunikációt szavakba önteni, érzésekről, intuíciókról, a csend sikolyáról mesélni nehéz és fölösleges. Nem voltak benne repülni tudó, Dunát átugrani képes, világot megmentő emberek, nagy földrengések, robbanások, autós üldözések sem. Viszont volt más.

Az a más, amiért az emberek ma be sem mennek a moziba. A magyarázat pedig mindig a következő: Hát nekünk most szórakozni van kedvünk, szeretnénk kikapcsolódni, nem pedig azt sok drámát nézni. Nem is tudván, hogy azt a világot, amiből menekülni igyekeznek éppúgy maguk teremtik, mint azt az álomvilágot, amellyel valós életüket összehasonlítva csak menekülési kényszerük erősödik fel.
Az örökké menekülő nézők így aztán sosem érkeznek meg. De ha igen, akkor sem egy olyan léptékű világba, ahol a magasságokat a mélységek, a mennyiségeket pedig a minőségek váltják fel.

Szabó Magda világsikerű könyvét Szabó István (Szabó család:)) a tőle megszokott magas művészi szinten filmesítette meg. A film egy olyan világban játszódik, melyre lassan a teljes érdektelenség leple borúl, a szürke szocializmusban, melyben a bizalmatlanság szőtte titokzatosság és az egymásrautaltság ellentmondásos keveréke járta át az emberi kapcsolatokat.

A filmben magyar színészeknek csak mellékszerep jut. A két főszereplő nő, az írónő és a háztartási alkalmazottjának bebetonozott társadalmi hierarchiájában viszonylagosak az értékek. Nem csak az értékek, az értékrend is, mely a film központi dilemmája. Ki a jobb? A Kossuth-díjas írónő, vagy az egyszerű öntörvényes cseléd?

Nem a válasz a fontos, hanem a – gyakran csak saját fejünkben megfogalmazódó – valójában fel sem tett kérdések. És az a hihetetlen érzékenység, ahogy a két nő emberi kapcsolata alakul. Akinek erre van füle, élvezni fogja a film minden percét. Akinek nincs az majd legfeljebb egy jót alszik a moziban.

Helen Mirren és Martina Gedeck

Nem valószínű, hogy ez lesz Szabó István legjobb filmje. Talán már megkopott rendezői repertoárja, talán már korából fakadóan érzelgős kissé. Ezért néhány jelenet hatásvadászóra sikerült. Pedig két olyan színésznő állt rendelkezésére, akik képí és zenei segítség nélkül is mindent eljátszanak. Martina Gedeck és Helen Mirren játékát, arcrezdüléseit élvezet nézni.

Hál Istennek a két nő kezdeti dominanciaharcának és későbbi megrendítő barátságának története kettőjük lelkében játszódik, így minden más csupán az ő játékukat keretezi. Le a kalappal Helen Mirren előtt! Úgy nyilatkozott, ez a film volt élete legnagyobb kihívása. Az angol királynő szerepétől kényeztetett Oscar-díjas színésznő képes volt belebújni a szocialista Magyarország proli takarítónőjének kopott gúnyájába és öregesen rondára sminkelve brillírozott.

Szerencsére nem vagyok filmkritikus, aki akkor érzi magát sikkesnek, ha mindent földbe döngöl. Nekem tetszett, mert valóságos oázisnak éreztem ezt az alkotást a plázafilmek homoktengerében. Nehéz ma a művészfilmeket kedvelők sorsa. Vagy a kulturális alapítványok pénzére pályázó sarlatánok hálójába kerül, vagy várhat sokáig egy olyan alkotásra, olyan művésztől, akinek hitele valamiféle garancia a film minőségére.

Ilyen filmekre manapság sokáig várhat az ember. Főleg magyarra. Tehát köszönjük meg Szabó Istvánnak, hogy kevesek mellett legalább általa van olyan alkotónk, akit külföldön még jobban becsülnek, mint a hazai közönség. Ha nem így lenne, nem kapkodnának nemzetközi sztárok a filmszerepei után.