Kézműves analóg vs. gépműves digitális

Több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor ez a cikk született, egy nappal a hivatalos megnyitó előtt látogattunk el a Kogart Házba az ANALÓG című kiállításra. (kurátora: Kincses Károly) A Körmendi-Csák gyűjteményből 21 magyar fotográfus közel 160 képét néztük meg a 20. századból.

Bánkuti András – Ladányi Andrea (1983)

A kiállító művészek egyike, Vékás Magdi vitt körbe minket a tárlaton. Egyébként Magdi vezette be Réka lányomat a fotográfia modern és ami még fontosabb, „archaikus” varázslatai közé. (ciano, albumin, sópapír stb.) Réka néhány évvel ezelőtt büszkén hozta haza az általa (és a Nap által) előhívott első ciano képet. Már akkor megérintette ez a kézműves technika. Ez volt az:

A kiállítás joggal viseli az Analóg nevet, hiszen 99%-ban valóban analóg képrögzítési eljárással (látásmóddal?) és utómunkával  készültek a falakra kiakasztott képek. A tárlatvezető művész, Magdi, valóban kézműves (sajnos ezt a szót is devalválták napjainkra) fotóeljárásokat tanít az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban (AKG), illetve a Képzőművészeti Egyetemen, így szakavatott tolmácsolást kaphattunk a történeti képrögzítési technológiákról is.

A teljesség igénye nélkül, a Kossuth-díjas Korniss Péter képei mellett Bánkúti András (a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője, a kiállítás plakátján az ő munkája látható Ladányi Andreáról), Friedmann Endre (nem, ő nem Robert Capa, hanem egy „másik” Friedmann Endre), a Stalter-Horváth házaspár (a magyar cigányságról megdöbbentő erejű albumuk a Más Világ című. Vegyétek, vigyétek!), Kerekes Gábor (a „kísérletező”, analóg-digitál mixelő), Hajdú József (épület lenyomat ítész lírai gyárépület fotókkal és „zenés” röntgenképekkel), Haris László (többek között Antonioni Nagyítás című filmjére utaló négy képből álló sorozattal a kiállításon), Féner Tamás (fotográfiai közélet egyik főszervezője), Benkő Imre (az ózdi csőszerelő műhely praktikusan satuba fogott karácsonyfája e kiállításon is megtekinthető), Urbán Tamás (szociografikus fotói a „perifériáról” méltán ismertek. Féner tanítványa volt, ma már sajnos nem fotózik.)

Benkő Imre fotója az ózdi csőszerelő műhelyről.

Urbán Tamás – D. F,. a pillangó 3., (1989/90)

Török László „A család” című bátor képét mindenkinek ajánlom. (A World Press Photo Aranyszem-díját nyerte el vele 1972-ben.) Réka lányomnak említettem a kiállításon, hogy mindig a Tankcsapda dala jut eszembe erről a képről:

”… Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék, nézd meg jobban hogy élnek anyádék.”…

Török László – A Család (1972)

E bejegyzés címére utalva, továbbá szándékosan kissé (?) félremagyarázva a két szó különbségét és jelentését, az analóg arányos, valamint hasonló (az emberhez, a természethez), a digitális “számokra fordítós”, teremtett világ. (Ne emeljétek azokat a köveket, tudom, tudom. A DNS is egyfajta digitális rendszer… Pl.)

Analóg: hasonló, valamivel bizonyos szempontból egyező, annak megfelelő. A szó a görög άνάλογος (ánálogosz) szóból származik, amelynek jelentése: arányos, megfelelő, hasonló.

Digitális: A számot jelentő szó a latin digit, digitus (ujj) szavakból ered, utalva az ujjal való számolásra.

Tímár Péter utólag kézzel kiszínezett monokróm képeinek hangulatát ma már bárki, akár egy iPaden is gyorsan reprodukálni tudja. (Ennek a „demokratizálódásnak” a veszélyeiről később írok.) Mindenesetre amikor szeretett C64-esünk kazettás magnója R2D2-t megszégyenítő, éktelen füttyögés közepette analóg hangot kódolt bináris, digitális információvá, valami azért elveszett a szalagon lévő adatokból. Éppúgy, ahogy a CD lemez sem tartalmazta már a felvett zenei anyag teljességét, az adatredukált MP3 pedig végképp nem. Nyilván ez a tömeget (célcsoportot) nem zavarta (kevesek hallják a különbséget, különösen popzenében), ezért szép karriert futottak be az új, „kényelmes” zenei hordozók. Persze közben a zene maga és a zenehallgatási szokások, illetve eszközök is gyökeresen megváltoztak, részben az új formátumok, részben az általános fogyasztási szokások változásai miatt.

Nem minden értelemben helyénvaló kifejezés, de a(z amatőr) fotózás bizonyos szempontból „demokratizálódott” és népszerűbbé vált, mint valaha. A rohamosan fejlődő technológiákból adódóan egyre jobb és felhasználóbarátabb fényképezőgépek kerülnek a boltok polcaira, a laikusok számára is elérhető árakon. Persze továbbra is folyik a hókuszpókusz a megapixelek (HD fotó WTF!), Xszeres zoomok (digitális vagy optikai? Kit érdekel.) és a speciális „képjavító” varázslatok körül, de azért tényleg jobb vasakat és szoftvereket kapunk a pénzünkért. (Az objektívek fényerejéről kevesebb szó esik…)

A digitális technika segítségével az előhívás költségét is megspóroló vásárlók bátran kattintgathatnak, jobb esetben exponálhatnak. (Ennek minden előnyével és hátrányával.) A felvételeket rögtön megnézhetik és akár azonnal továbbíthatják a világ (szinte) bármelyik, akár távoli sarkába. Ez egy megosztó világ. „Splitting” és „sharing” értelemben is, de ebben a bejegyzésemben az utóbbi, közösségi média felületeken való megosztásra utalok alapvetően e szóval. A képfeldolgozó szoftverek használatának egyszerűsödése, illetve a piacon megjelent célszoftverek megjelenése (pl. HDR fotók gyártása, rétegek kezelése, filterek használata stb.) szintén egyre jobban megkönnyíti nekünk, az egyszerű felhasználóknak a dolgát.

Ezeket az adott feladatra megalkotott kis alkalmazásokat mindenki könnyen, gyorsan és olcsón letöltheti, okostelefonja és/vagy táblagépe mellett akár az otthoni gépére is. Mindezen okokból (is) eredeztethető az a kaotikus kép- és videó dömping, ami az egyéb formátumú információmennyiség robbanásszerű emelkedéséhez hasonlóan, napjainkra meglehetősen magasra emelte a befogadók ingerküszöbét. Szintén közhely, de ma már nem hozzájutni nehéz az információkhoz, hanem helyesen szelektálni és eldönteni, hogy melyik (forrás) a hiteles és releváns számunkra.

Réka és Gergő a kiállításon (iPhone + Pixlr-o-matic)

Ennek az „erőltetett” fejlődésnek azonban (mint mindegyiknek) van árnyoldala és „ára” is. Az amatőr fotósok elhitték önmagukat, mint  Uhrin „Rebeka” Benedek bácsi a Szigeten és az említett hárdverszoftverfordámmiz és template/plugin felhasználóbarát innovációk miatt, jobb esetben kisebbnek, rosszabb esetben elhanyagolhatónak látják a különbséget a valódi szakértelem és a sablonból-kreatív okoskodók tucat-alkotásai között. Mindezt egy olyan országban, amely köztudottan (?) 10 millió fotóművészből, politológusból, gazdasági megmondóból, marketing zseniből, futball edzőből, hegymászó szakértőből és árvízi mobilgát specialistából áll. Polihisztor nemzet vagyunk, na! Idézet egy (kéretikutánanézni) filmből:

„Ti mind egyéniségek vagytok! Én nem!”

Bánkuti András – Moszkvai alkony (1990)

Magdinak a tárlatvezetés után megemlítettem, hogy nincs most könnyű dolga annak, aki megpróbálja elmagyarázni az embereknek, hogy mi a különbség egy iPhone-nal készített képre Instagram filtert vagy más réteget és keretet sebtében ráhúzó átlag júzer tevékenysége és egy több órás archaikus képrögzítési folyamat segítségével képalkotó képzőművészete között. Nyilván az egyik esetben alapvetően egy gép, míg a másik esetben maga az ember alkot. Az egyikben könnyen reprodukálható a végtermék, míg a másikban unikális alkotás születik.

Vékás Magdolna – Haza és barátság szögesdróttal

Vékás Magdolna – Részletek-lány (1998)

Ne értsétek félre, magam is élvezettel osztok meg a Facebookon Instagram képeket, de egészen biztosan nem gondolom magamat ettől jó fotósnak, avagy művésznek. Mint ahogy a teljesen automatára állított tükörreflexes bridge gép jpeg sorozatlövés során sem az ember, hanem a gép csinálja a képet. Akkor is, ha lehet vele vagizni a hozzá nem értők között. (OK, a képkivágást legalább tényleg ő választotta. Vagy otthon crop a 20 megapixelből.)

Giccs (iPhone + Pixlr-o-matic)