Megszületett a trónörökös

a gyermekben a brit nemzet lelke reinkarnálódik

Mintha csak Angliában a trónörökös születésének okán felturbózott népünnep hangulat a nemrég publikált bejegyzésem igazságtartalmát lenne hivatott igazolni, jelen események is egyértelműsítik, a Royal Family ügyei közügyek, s a közügyeknek egy speciális fajtája: érzelmi közügyek.

Az utcákon tízezrek ünnepelték „Baby Cambridge“ világra jöttét, David Cameron miniszterelnök nagyszerű hírnek minősítette a majdani uralkodó megszületését, mondván fontos pillanata ez a brit nemzet életének. A skót kormány is hasonló szellemben nyilatkozott arról, hogy milyen rendkívüli örömmel tölti el a skót népet a hercegi újszülött érkezése. A trónörököst negyvenegy ágyúlövés üdvözli Hyde parkban és hatvankettő a Tower mellett. Egyértelmű, hogy egy ilyen össznemzeti ováció nem az egyszerű emberfiának szól, még ha királyi ivadék is, a gyermekben a brit nemzet lelke reinkarnálódik.

Nem hiszem, hogy Áder János dédunokájának valaha is megközelítő érdeklődést szentelne a magyar közvélemény.

a Royal Family ügyei közügyek

Mint A királyság nagy királyság-ban írtam, a király, akinek bölcsőjénél és ravatalánál egy egész ország áll, egy személyben képviseli nemzetét, s a nemzet egy emberként áll az uralkodó mögött. Ezért, hogy a király a legjobb államfő, vagy nemzetatya szerep. A királlyal népe érzelmi kapcsolatban áll, annak minden személyes ügyét, legyen az egészségügyi, családi viszonyok változása, újszülöttek érkezése stb., a nép lélegzetvisszafojtva kíséri figyelemmel. Nem hiszem, hogy Áder János dédunokájának valaha is megközelítő érdeklődést szentelne a magyar közvélemény.

A sajátosan brit jelenségnek számító ellentmondásosság, mely egyfelől a honatyai uralkodó ház, a Windsorok és az irántuk elkötelezett royalisták konzervatív életszemléletéből, másrészt a merev tradícióknak hadat üzenő liberális tábor megütközéséből ered, nem hogy destruktívan hatna a közéletre – lásd kelet-európai elrettentő példák – egyenesen megtermékenyítően hat vissza a társadalomra.

Nem véletlen, hogy Anglia a hagyományok tiszteletének ugyanakkor az individuális értékek és vívmányok mintaországává vált.

Ebből a kettősségből ugyanis nem kovácsolnak hamis ideológiákat, hogy evvel felfegyverkezve, a politikát és a közéletet megfertőzve az országot ideológiai polgárháborúba kergethessék. A konzervatív és a liberális erők egészséges arányú szintézise képes egyidejűleg a nemzeti értékek, nemzeti hagyományok fenntartására és a modern, pulzáló élet vérkeringésébe oldódva, a társadalmi megújulásra is. Nem véletlen, hogy Anglia a hagyományok tiszteletének ugyanakkor az individuális értékek és vívmányok mintaországává vált.

Ha feladja dogmáit, semmi sem marad belőle.

A királyi családban sincs mindez másként. II. Erzsébet, akit hatvanegy éves uralkodása alatt már tizenhárom miniszterelnök szolgált és legendás, hosszú életű elődjétől, Viktóriától immáron csak három év uralkodás választ el, nagy hidat képez a múlt, s jelen között. Még félig gyermekként, tizenhat évesen koronázták meg 1952-ben, s azóta aktív szerepet vállal az egyre változó közéletben. A mélyreható társadalmi változások persze az ő családjától, családtagjaitól sem maradnak távol, s talán személyes élete legnagyobb kihívásának számít, hogyan tud Erzsébet mindezen kihívásoknak megfelelni úgy, hogy a királyság alapértékei ne kerüljenek végveszélybe.

Aki az elmúlt évtizedek során tanúja volt a Windsor házi turbulenciáknak, tudja, hogy ez nem kis feladat. Az ultrakonzervatív uralkodó házat egyre inkább behálózza a modern polgári élet értékrendje, mely fittyet hány az arisztokratikus normákra, származásra, szokásregulákra. De egy, félig meddig még a feudalizmusba gyökeredző arisztokratikus intézmény csak behatárolt mértékben reformálható. Ebben hasonlít a katolikus egyházra. Ha feladja dogmáit, semmi sem marad belőle.

Vilmos herceg és Katalin elvégezték dinasztikus feladatukat, gondoskodtak arról, hogy három generáció után is legyen még trónörökös.

A Windsor házat már sokan temették. De a britek túlnyomóan pozitív érzelmi kötődése életben tartja. A nép ragaszkodik kedvenceihez, akikben önmaga identitását keresi, illetve találja meg. Vilmos herceg és Katalin elvégezték dinasztikus feladatukat, gondoskodtak arról, hogy három generáció után is legyen még trónörökös. A királyi porontynak – nevében szülei eleddig nem tudtak megállapodni – talán nem kell olyan sokat várnia, mint hatvanöt éves nagyapjának, Anglia örökös hercegének, Károlynak, de még nem is ez a legnagyobb problémája. Később sem ez lesz. Sokkal inkább az, hogy áll-e majdan még egyáltalán az az intézmény, minek egykor a papírforma szerint ő lesz a vezetője.