Mementó

A múlt nyári Európa bajnokság össznemzeti eufóriája bizonyos értelemben visszaadta abbéli hitem, hogy lám a nemzet lelke időnként feltámasztható, hogy mégiscsak van nemzeti ügy és ha nem is a hagyományos értékek mentén kovácsol össze, de van és időnként megmutatja magát, még ha néha évtizedeket is kell várni egy ilyen alkalomra.

Nos furcsa módon nemzeti válogatottunk dicső szereplése volt a rendszerváltó eufória óta az első alkalom, amikor is egymást ölelte át minden magyar, gazdag és szegény, politikai, vallási, etnikai, kulturális hovatartozást figyelmen kívül hagyva. Imádtam a focit akkor, csodáltam a benne rejlő egységteremtő, integráló és összetartó erőt.

És lám, ma is így érzem, egy egészen más, egy nagyon szomorú esemény kapcsán. Össznemzeti gyászunk is összekovácsol, egységes nemzetet teremt, ahol magyar magyarnak erőt ad osztozva egymás fájdalmában. Magyart ma bárhol a világban felismerni arról, hogy könny van a szemében. A tragédia az tragédia és nemzetek fölött áll. Bárhonnan nézzük is, olaszok, németek, franciák szemében éppúgy tragédia tizenhat fiatal máglyahalála, de ez a miénk, kisajátítjuk magunknak, mert az áldozatok magyarok voltak.

Egy fiatal élet ilyetén tragikus elmúlása egyformán szörnyű minden jóérzésű embernek, de az ember fájdalmában mégis szelektál. Rokon, barát, ismerős, magyar. Mind, mind sorsszerűség formálta kötelék, ami sorsközösséget alkot, megmutatja hol a helyünk, hová tartozunk. Most a könny, mint közös stigma kovácsol össze minket, a fájdalom lebbenti fel a fátylat és mögötte a nemzet lelke egyszerre láthatóvá válik. Így lesz nemzeti gyászunk a nemzetet összetartó erő egyben.

Szülőként nem tudok elvonatkozni az érintett szülők fájdalmától, amikor zacskóban kapják vissza a felismerhetetlenségig összeéget, csupán génvizsgálat által beazonosított gyermeküket, vagy gyermekeiket, reményeik zálogát, akikért éltek, akikért reméltek, akiket mindennél jobban szerettek. A sors egy misztérium, sosem tudhatjuk mit tartogat számunkra. Szülőnek lenni nagy bátorságot kíván.

Mert miközben saját haláltudatunkkal idővel megbékélünk, rémálmaink vannak avégett, hogy gyermekeink minket megelőzve mennek el. Megpróbálom most magam beleélni azon szülők helyébe, akik gyermekeiket, szemük fényét és büszkeségét az olaszországi buszbaleset infernális poklában vesztették el. De olybá tűnik meddő próbálkozás ez csupán.

Hát érdemes ilyen kilátásokkal? Életenergiánkat, minden szeretetünket feláldozni a gyászért? Hogy a boldogság helyét örökkön tartó vígasztalanság és bánat vegye át? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni és még nehezebb valami vígasztalót mondani az érintetteknek. Egy fiatal, terhes lány döbbenettel az arcán kérdezte, hát ezért szüljön gyermeket?

Ezért nem – válaszoltam – de azért érdemes szülni egy fiút, hogy olyan férfit nevelhess belőle, aki kimenti az égő buszban rekedt gyermekeket, akár saját élete árán is és önfeláldozó bátorságával, helytállásával örök erkölcsi példát mutat nemzetének.