Napszemdzsós G. I. Joe, öltönyben

Megyek a Nyugatinál pár éve, beugrok a Mekibe, az átjáróban műanyagcsajok. Mellükön szűk póló, szép a melle mindnek, egyformán tökéletes.

Fekete pólón kettétört szívek és Prodigy, péppé vert macskafej. Az egyiken Kitty talpa máglyán pörkölődik, másikon bajsza a célkereszt. Amikor Nyári István egyszer csak Ooops!!!, beletapos a szendvicsébe, fölidéződik az a próbababás-Big Mac-es délelőtt. Főleg a vér miatt, vagy ketchup, ami a bőrcipő alól fröcsög szanaszét, mert közben kiontották a szendvicsen egy egér belét.

A nyúlnak viszont Nyári megkegyelmez, sőt. Fényképezteti, nyúl pózol, be van igazítva rendesen a kristály tapsifül. Swarosvski, mint azok a Blaserekre illesztett jófajta távcsövek. Messze nézel, egy zöld arcfelet látsz, vörös kesztyűs kéz tartozik hozzá az önkioldós megafestményen (Self-timing release, 2004), és a fény. A fény a lényeg, a pászma, mi mindenre képes, elvakít, átszínez, becsap. Rivaldafény, nem az a lényeg, hanem az árnyékos barna szem. Takarítsd el előle a nyuszit, varázsold vissza a kalapba, marad az asztalra boruló fej és a semmibe révedő tekintet. Mint amikor föladod, olyan.

A kis állat csak alibi, hogy azt higgyék, rá, pedig magadra figyelsz.

Nem tudsz varázsolni, nyuszi marad. Egy nő kerül a helyére, meztelen, vékony nő, nem épp a helyére, és nem is illegeti magát egy fotó miatt. A varázslás rajta működik, mert nemhogy nem illeget, de lebeg, klasszikus monokróm környezetben. Pont úgy, mint a Tarkovszkijban, csak más a testtartása, máshol meztelen, az arcát fehér rongydarabbal takarták le, mint egy másik filmben, csak itt nem azért, hogy szeretkezzenek vele. Lábán bőrcipő, érdemes az embernek magán hagynia, még ha nem is lép a márványpadlóra, hűvösek ezek a régi kastélyszobák.

Hulla csönd van, csak lézengsz, szobaszám nincs rajtad kívül senki, mégis a zsigereidben érzed, előbb-utóbb felbukkan egy-egy Michelangelo, Leonardo, körülnézel. Felbukkan tényleg, ott, a csaj mögött a tévében színesben Michelangelo, Raffaelo, Leonardo vagy Donatello, franc se tudja, épp melyik mutáns teknőc. A T.M.T.H’s Madonna (1993) itthon Tini Nindzsa Teknőc Madonna alatta a felirat, ez kicsit elfedi a Nyári-féle többrétegű, rafinált iróniát:

Too Much To Handle.

És hogy ki ez a fickó, aki úgy fest, hogy a csillogó plasztikcuccok, üvegfigurák, alsógatyák rendelt szerepe megfordul, visszavág, szemen köp – hát egy G. I. Joe.

Igaz, hogy néha rózsaszirmok közé heveredik, akkor a szelídebbik formáját mutatja, de akkor is egy Real American Hero. Ha nem is amerikai, hanem magyar, vagy londoni, vagy mindkettő. Hempereg a maga-teremtette játék-gépfegyveres mini-mítoszában, miközben egy gépezetet irányít. Sokkarú gépezet, olyan, mint a vásári bedobós, amikor irányítasz egy csápot, és azzal próbálod felcsípni a plüssmacit.

Persze sose sikerül, de Nyárinak igen, Pikachutól Teletubby-ig, Zoolandertől a Gyűrűk Uráig, Kentől Barbie-ig összeszed mindenkit. És addig keveri, gyúrja, maszatolja, míg hiába a felhőtlen-felelőtlen rajzfilmvidám csapat, nem nevetni fogsz. Valahogy úgy vagyok, mint öcsém volt a katonáival, gyűjti-gyűjtögeti őket, hasal a szőnyegen, játszik, és egyre inkább egyedül lesz. Nyomasztóan egyedül.

A szerzőnek Nyári Istvánról további szövege itt található. (A szerk.)