Panaszkő

Még a kilencvenes években, forró augusztusi nyárban részt vettem egy személyiség fejlesztő tréningen. Valahol a Mátrában idilli körülmények közt, távol a világ zajától, de még a civilizáció egyéb vívmányaitól is elzárva, egy valamikori lepusztult úttörő táborban, annak ottfelejtett sátraiban és kiegészítő épületeiben került megrendezésre a többnapos tréning. Spártaibb körülmények közt még sosem „nyaraltam“, de talán pont ettől vált életem egyik meghatározó élményévé, egy felülmúlhatatlan spirituális kalanddá ez a pár nap.

Panaszkő

 Egy interaktív tréningről lévén szó, annak szerves részét képezték a megosztások. Az egyes témákhoz kapcsolódóan erre volt is lehetőség bőven. Az előadások szüneteiben pedig szabadban végeztünk gyakorlatokat. Minden gyakorlat célját saját határaink megtapasztalásában és a határok átlépésében lehetne röviden megfogalmazni. A megosztásos előadások pedig az életben való eligazodáshoz nyújtanak segítséget.

Egy délután a tréner így szólt a hallgatósághoz. – Ha valakinek van valami problémája az életben, most lehetőséget kap a megosztásra. – Lendültek a kezek a magasba, s a bánatos panaszeső lassan átitatta a termet, de a panaszok csak záporoztak tovább. – Nos, látom, hogy így feltámadásig sem végzünk – szakította félbe a probléma megosztókat a tréner – megváltoztatjuk a szisztémát.

Álljatok fel és sorakozzatok a kijáratnál! Az asszisztensektől kap mindenki egy nejlonszatyrot. Kimegy az erdőbe és választ magának egy követ. De egy nagyon szép és szimpatikus követ válasszatok, mert ez a kő egy ideig szerves része lesz az életeteknek. Ne legyen túl nagy, de kicsi se, úgy két-három kilós, ami kényelmesen belefér a zacskóba, s még könnyedén cipelhető. Ha mindenkinek megvan a köve, fél óra múlva itt találkozunk. –

Mulatságos volt látni a kis idő múltán ismét egybegyűlteket, akiket immáron a közös stigma, a karon nejlonszatyorban lógó kő kötött össze. – Nos, mint mondtam, – folytatta a tréner – ez a kő nagy szerepet fog játszani a következő két napban az életedben. Ez lesz a te panaszköved. Bármi bajod van, velünk, másokkal, az élettel, most ennek a kőnek elpanaszolhatod. Csodálkozni fogsz, milyen odaadóan fog majd ez a kő figyelni rád, senki a világegyetemben nem mutat nagyobb érdeklődést a problémád iránt, mint ez a kő. Ez a kő nem csak meghallgatja, magába is szívja a problémáidat. A követ letenni tilos. Két napon át a sátron kívül senkit sem akarok a köve nélkül látni, viszi magával még a vécébe és a zuhanyzóba is. –

Negyvennyolc óra múltán – mi is két nap egy élethez képest? – úgy tűnt, a kő tényleg hatni kezd, mert lassan a kövön kívül már senkinek sem volt egyéb problémája. – Ez a kő azért lett olyan elviselhetetlenül nehéz – kezdte a tréner, miután a megbeszélt időpontban ismét egybe gyűltünk – mert a sok súlyos magára vett problémád terheli. Most a következő a feladat. Kimész az erdőbe, fogod a kövedet, s jó messzire eldobod. Aztán visszajössz és jöhet a megosztás.

Mire a tréning résztvevői széles mosollyal az arcukon visszaszállingóztak a terembe, már jószerével kapizsgálták, hogy miről is szólt ez az egész. Ezt tükrözték a megosztások is. Nővérem egyik kedvenc mondása szerint, egy egészséges embernek ezer kívánsága van, egy betegnek csak egy. Ezer látszólag súlyos problémádat képes relativálni egy cipelt kő, s a legtöbbtől ugyan olyan elegánsan meg is szabadulhatsz. Leteszed. Vagy, ha nem megy, hát megváltoztatod róla a véleményed.