A Titanic túlélői, avagy valóságshow

Még a kilencvenes években, forró augusztusi nyárban részt vettem egy személyiség fejlesztő tréningen. Valahol a Mátrában idilli körülmények közt, távol a világ zajától, de még a civilizáció egyéb vívmányaitól is elzárva, egy valamikori lepusztult úttörő táborban, annak ottfelejtett sátraiban és kiegészítő épületeiben került megrendezésre a többnapos tréning. Spártaibb körülmények közt még sosem „nyaraltam“, de talán pont ettől vált életem egyik meghatározó élményévé, egy felülmúlhatatlan spirituális kalanddá ez a pár nap.

Úgy jó ötvenen lehettünk, a tréner csapatot nem számítva, s már az első megosztások során feltűnt nekem Timi és Imi, a szerelmes pár. Szépek voltak mindketten, még meglehetősen zsenge éveiket taposták. A fiú – a megosztások alapján – több sikertelen kapcsolatot tudott maga mögött, a lánynak pedig már babája is volt. Ha egyikük szót kapott, teljesen mindegy miről is folyt a megosztás, első, második, de legkésőbb harmadik mondatánál már a saját érzéseivel volt elfoglalva és a magasztos szerelem régióiban röpdösött. Nyílt színen vallottak szerelmet egymásnak, elkápráztatva ezzel a valóságsó nézőit.

Ha a holdról volt szó, hát a hold tudatosította Imiben, mennyire szereti Timit, ha a napról, a nap ébresztette rá Timit arra, hogy Imi iránt táplált szerelme milyen múlhatatlan. Én borzadozva fordultam el valóságsójuk ilyetén rózsaszín nyálas megnyilvánulásaitól, de a csoport érzelmek sivatagjában rekedt résztvevői féltő gonddal óvták a szerelmeseket, akár a meddő nő, egy erdőben talált csecsemőt.

Egyik este, mikor már a negyvenfokos hőség megszelídült, az előadó teremben tartottunk egy érdekes gyakorlatot. Azt játszottuk, mi vagyunk a Titanic utasai, a hajó süllyed és a mentőcsónakban csak hat hely van. De a valóságos helyzettel szemben, ahol a tumultusban verekedéssel és lövöldözéssel igyekezett magának mindenki egy helyet megkaparintani, nálunk roppant demokratikusan és fegyelmezetten dőlt el a mentőcsónak helyeinek sorsa. Kisorsoltuk őket.

Az asszisztensek mindenkinek a kezébe nyomtak hat gyufaszálat. Aztán mind az ötven ember egymás után kapott egy lehetőséget arra, hogy elmondja miért fontos az ő túlélése. Mondhatott mindent, ami csak eszébe jutott és egy percbe belefért. Mondhatta, hogy ő a világ legfontosabb embere, hogy ő fogja felfedezni a rákellenes szérumot, hogy rajta múlik a világ sorsa és így tovább. Jó volt hallgatni a spontán rögtönzéseket, mert a részvevők egymást túllicitálták ötletességben és meggyőző erőben. Timi és Imi itt is jeleskedett. Egymás szemébe nézve közölték, hogy nekik nem is kell hely a mentőcsónakban, mert a másik nélkül úgysem lennének képesek egy percet is élni.

Miután mindenki megtartotta védőbeszédét, a résztvevők ugyan abban a sorrendben mentek körbe, hogy saját értékítéletük alapján kiosszák a megváltást jelentő gyufaszálakat. Mindenkinek a szemébe nézve kellett közölni az ítéletet. – Laci, te meg fogsz halni. – Vagy – Ági, te élni fogsz – s átadni egy gyufaszálat. Mire körbe értünk, már csak azt kellett megállapítani, ki az a hat, aki a legtöbb gyufaszálat kapta, ki tudhatja magának az áhított helyek egyikét a kör közepén kettes sorrendben felállított székeken.

A végeredmény mindenki számára döbbenetes eredményt hozott. Einsteint elnyelték a habok, Ronald Reagant, Gorbacsovot szerény uzsonnaként nassolták el a cápák, a pápa mindhiába rimánkodott nyomorúságos életéért, s a többi sok-sok fontos ember is mind odaveszett. Szájtátva bámultuk a túlélőket, noha a eredmény a mi választásunkat tükrözte.

De most a tréner is meglepődött. Pedig ő a sokéves tapasztalatok alapján már a sorsolás előtt tudni vélte, hogy kik lesznek a túlélők. Mint később megtudtuk, függetlenül attól, hogy ki választ, milyen a csoport összetétele, száma, – az élet törvényét és nem a civilizáció értékrendjét követve – mindig és csakis a hat legfiatalabb, de már nemzőképes lány ül a csónakban. Bár ez számunkra egyáltalán nem volt tudatos, ösztönös választásunkkal mi is így döntöttünk, még ha utána csodálkoztunk is az eredményen. De, mint mondtam, ez esetben a tréner is meglepődött, mert most kivételesen a sok fiatal lány közt ott kuporgott egy kakukktojás – Imi. A szerelem szentségének tisztelete, s a személyes elfogultság megakadályozta a szavazókat, hogy elválasszák őket egymástól.

Mind később megtudtam, Timi és Imi szerelme nem sokkal a „szerencsés megmenekülés“ után zátonyra futott. Alig két hónappal élte túl a Titanic tragédiáját. Ha még oly logikus is a hat fiatal lány esete, engem mégis meglepett. De az, hogy Timi és Imi szerelme nem állta ki az idő próbáját, egyáltalán nem lepett meg. Az igazi szerelem szemben az ő teátrális, valóságsó lámúrjukkal, halk és megfoghatatlan. Lehet, ők sem tudták ezt, megtévesztve mindazokat, akik a szent szerelem nevében udvariasan előreengedték őket az élet mentőcsónakjában.