Phenom’ TOP 2018 – A modern klasszikusok

Ezúttal is húsz album reprezentálja ezt a műfajt, a felsorolt előadók pedig Ausztráliától az USA-ig érik körbe a világot, ezzel is mutatva, hogy egy mára már globális stílusról beszélhetünk. Szinte mindegyik hanganyag a zongorát helyezi a középpontba, de a különféle vonósok és ütősök is fel-felbukkannak a billentyűs hangszer társaságában. E szerzők képében nem új Bachokat vagy Chopineket hallunk, hanem ezen elődök vagy épp a kortársak hatásait csak nyomokban tartalmazó dalok alkotói ők, akik ezúttal is átmenetet képeznek a neoklasszikus, a minimalista, az ambient és egyéb elektronikusabb elemek között.

A műfaj egyik legismertebb alakja, Nils Frahm a legújabb albumával már megkapta a helyét a szerkesztőségi listán, de új irányával már nem is igazán kategorizálható modern klasszikusként. Egyébként is itt van egy olyan generáció, amely már az ő zenéiből inspirálódott, de ezek a zeneszerzők rendületlenül dolgoznak azon, hogy saját hangjukra leljenek, és ne a német zongorazsenihez vagy épp Ólafur Arnaldshoz, a stílus másik nagy nevéhez hasonlítsák őket. Utóbbi a tavalyi lemezével szerepel majd a listán, de mellette itt van még tizenkilenc olyan alkotó, akik a kortárs neoklasszikus közeg már több lemezzel is bizonyító és egyre ismertebbé váló, vagy épp 2018-ban ígéretes debütálást prezentáló, feltörekvő előadói.

CEEYS – Wænde

A zongorista Daniel és a csellista Sebastian Selke alkotta CEEYS tavaly hozta ki a Concrete Fields nevű lemezét (amely az előző évi neoklasszikus kedvencek között is szerepelt), idén pedig itt a folytatás a Wænde formájában. A német testvérpár ezúttal tizenkét szerzeményen keresztül hozza közelebb a csellót és a zongorát nemcsak egymáshoz, hanem a különböző szintetizátorokhoz is. Hangzása különlegességét azok a kommunizmus idejéből származó vintage elektronikus hangszerek adják, amelyeket az NDK-hoz tartozó kelet-berlini részben felnövő testvérek előszeretettel alkalmaznak. Selkéék zenével emlékeznek a történelmi eseményekre, ezzel a lemezzel elsősorban 1989-re, amikor a változásokat első kézből tapasztalták meg. Szerzeményeiket mindvégig áthatja egyfajta komorság, elvontabb, kicsavartabb dallamokkal karöltve, amelyektől keretezve a Wænde végül egy háromnegyed órás experimentális időutazássá áll össze.

Kulcsdal:

Dominique Charpentier – Carnet de Voyage

A francia zeneszerző, Dominique Charpentier idén három albummal jelentkezett. A Réminiscence olyan dalok foglal magába, amelyek a művész által meglátogatott helyekről való zenei megemlékezések (Charpentier Magyarországon is járt már, ennek a Buda és Pest című dalai állítanak emléket), a The Cakemaker (A cukrász) című többszörös díjnyertes film zenéje is az ő nevéhez köthető, októberben pedig jött a válogatásban helyet kapó Carnet de Voyage. A cím útinaplót jelent, de Charpentier megfordítja a fogalmat, és a jövőben elképzelt utazások még meg nem történt élményeit, találkozásait vizionálja kilenc szólózongorás szerzeményben. A zeneszerző ezeket egy óra vagy annál is kevesebb idő alatt komponálta, arra késztetve saját magát, hogy spontán szülessenek a számok, mintha „lélekből fakadó improvizációk” lennének. A Carnet de Voyage darabjai ennek ellenére egyáltalán nem hatnak elsietettnek, sőt, alapvetően lassan beérő, melankolikus és magukkal sodró dalok egyvelege ezek. Charpentier bebizonyítja, hogy egyetlen hangszerrel képes utazásokhoz is tökéletes filmzenét alkotni.

Kulcsdal:

Erland Cooper – Solan Goose

Erland Cooper neve ismerős lehet azoknak, akik valaha hallgattak Erland & The Carnivalt vagy The Magnetic North-t. Idén a saját nevén fogott egy olyan szólóprojektbe, amelyben bátran vegyít ambientes és klasszikusabb műfajokat egyaránt, az ő hangját pedig ezúttal Charlotte Greenhow szopránja váltja. De csak egyes szerzeményekben, ugyanis ezúttal az instrumentális irány a meghatározó: a zongora és a vonósok hangja (köztük egy különleges hardanger fidulával) mellett többek között egy Minimoog és különböző ütősök is zenei szerephez jutnak Leo Abrahams (aki legutóbb az Editors általunk is kedvelt, Violence című albumán dolgozott) ambientes gitárjátéka mellett. A skót Orkney-szigetekről származó Cooper azért kezdte el írni a Solan Goose-t, hogy enyhítse azt a szorongást és klausztrofóbiát, amelyet a nagyvárosi lét (mára már van egy londoni stúdiója) hozott elő benne. Az épp ezért a természetközeliséget megidéző album sokrétű, nagyívű hangképekben zenésíti meg mindazt, amit a gyönyörű skót tájakhoz el lehet képzelni, mindezt pedig a tavalyi modern klasszikus szelekcióban is bemutatott Alex Kozobolis lenyűgöző, az Orkney-szigeteken rögzített videoklipekkel teszi teljessé.

Kulcsdal:

Fabrizio Paterlini – Winter Stories

Tavaly február 12-17. között Fabrizio Paterlini mindennap leült a zongorájához, eljátszott egy-egy dalt (miközben mindezt élőben streamelte), rögtön utána ő maga keverte, majd Carlo Cantinivel masztereltette, végül pedig egyesével hozzárakta a Winter Stories című albumához a Bandcampjén (az egész hátteréről itt mesél). Az olasz zeneszerző ezúttal a saját nappalijába, intim közelségbe hozta az egész lemezt, amelyet a megszületésétől fogva közvetlen közelről tapasztalhatott meg a hallgató. A videókban is látható, begyújtott tűzhely melege az 1924-ben készült zongora kicsit kopottas hangja és a művész lebilincselő játéka által a képernyőn vagy a lejátszón keresztül is érződik ezekben a dalokban. A Winter Stories nem akar hegyeket megmozgatni, inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy letisztultságával, puritán mivoltával ültessen le minket a zongora köré, hogy meghallgathassuk Paterlini zenei meséit.

Kulcsdal:

Federico Albanese – By The Deep Sea

Albumai között általában két évet hagy ki Federico Albanese, aki a 2014-es The Houseboat and the Moon című debütálása, majd annak 2016-os, The Blue Hour című, általunk is kedvelt folytatása után tavaly hozta ki harmadik, By The Deep Sea című hanganyagát. A zongorát vonósokkal és elektronikus elemekkel keverő olasz zeneszerző még inkább kibővített hangszerarzenállal prezentálja a tőle megszokott magas színvonalat. ILLAY és Arthur Horning csellón, Simon Goff pedig hegedűn csatlakozott hozzá, miközben Albanese a produceri szerepkör, valamint a kulcshangszer, a zongora megszólaltatása mellett egy Fender Rhodes, különböző szintetizátorok, egy Hammond orgona, továbbá basszus-, elektromos és akusztikus gitárok hangját is hozzáadta dalaihoz. Elmondása szerint a By The Deep Sea nagyjából ő maga, zenére lefordítva, az album pedig olyan pillanatokat foglal magába, amelyeket valahogy le kellett írnia, miután számára a zene ad lehetőséget legmélyebb érzései kifejezésére. A lemez ennek megfelelően sokféle hangulatot reprezentál, különböző hangszerelésekkel jelennek meg dinamikusabb és csendesebb pillanatok, izgalmas hallgatnivalót varázsolva egy személyes naplóból.

Kulcsdal:

Helen Jane Long – Perspective

Helen Jane Long zenéjében mindig is sok hangszerest foglalkoztatott, a zongora mellett elsősorban a vonósoknak osztott jelentős szerepet. Romantikus kamarazenének lehetne titulálni szerzeményeit, amelyek mindig szerteágazó hangképekbe futnak ki, miközben könnyed, dallamos mivoltuk is kibontakozik. A filmzenés utóérzet sem véletlen, hiszen a brit művésznő több rövid-, játék- és dokumentumfilmhez, sőt, reklámokhoz is írt számokat (tudását egyébként többek között Howard Shore mellett is csiszolgatta, amikor A gyűrűk ura-trilógiánál a háromszoros Oscar-díjas kanadai zeneszerző asszisztenseként dolgozott). Új albuma, a Perspective – címéhez hűen – a különböző perspektívákat vizsgálja az életben, és azt, hogyha megváltoztatjuk azokat, az lehet a kulcs a boldogsághoz. Ennek jegyében a magas hangtónus uralja a számokat, amelyekben a zongora a felsőbb tartományokban kalandozva egészül ki a vonósok állandó támogatásával. Helen Jane Long művei inkább a Ludovico Einaudi-féle irányzat felé hajlanak, de ez természetesen mit sem von le az értékéből; a Perspective élénk színfoltja volt a tavalyi évnek.

Kulcsdal:

Jameson Nathan Jones – Sanctuary Sessions

Jameson Nathan Jones egy hétszámos szólózongorás albumot hozott ki Sanctuary Sessions címen, amely számára a visszatérés a kezdetekhez, azaz az improvizációhoz. Mindegyik darab egy szabadon rögtönzött ötleten alapul, és legtöbbször egyetlen felvétel eredményét hallhatjuk az egyes dalokban. Az amerikai zeneszerző nem törekedett tökéletességre, az utcáról beszűrődő forgalom zaja is a részét képezi ezen valóban bensőséges hangulatú szerzeményeknek. Bár a fekete-fehér billentyűs hangszer áll a középpontban, olykor-olykor effektezett zongorasávok is helyet kapnak a háttérben. Ezek korántsem hatnak idegennek, inkább csak még jobban árnyalják a Sanctuary Sessions álomszerűnek ható, gyönyörű darabjait.

Kulcsdal:

Jan-Dirk Platek – Polarklang

Talán az egyik legproduktívabb modern klasszikus alkotó volt 2018-ban Jan-Dirk Platek, aki három albumot (Polarklang, Tape, Quantum Theory), egy EP-t (Triangle) és hat kislemezt is kiadott, de 2019-et is rögtön egy tizenegy számos hanganyaggal kezdi (A Feeling Named Hope). A bőség zavarában ezúttal a Polarklang tíz szerzeménye került be a válogatásba, amelyek a zongorát helyezik fókuszba. Ugyanakkor egyes darabokban hangsúlyos szerepet kap egy szintetizátor is, amely váratlanul formálja át az ártatlannak tűnő billentyűs alaphangszínt. Miközben a Polarklang a tempósabb ritmus ellenére is nyugalmat áraszt, időről időre a szintihangzás is megköveteli magának a reflektorfényt. És ezekben a számokban (pl. Eisblumen, Kristalle, Kälteeinbruch) Platek olyan szimbiózist kreál hangszerei között, amelyet őszinte elismeréssel és felettébb nagy élvezettel lehet hallgatni.

Kulcsdal:

Jean-Michel Blais – Dans ma main

Íme egy újabb zongoraközpontú album, ezúttal Kanadából. Jean-Michel Blais második lemeze, a „kanadai Grammy-nek” is tekinthető Polaris Music Prize-ra jelölt Dans ma main újabb ékes példája annak, mennyi mindent ki lehet hozni egyetlen hangszerre alapozva. Szerzeményeit hallgatva végtelenül sodródunk egy olyan világban, ahol minden szép és jó… Egy ideig. Mert ez az idill meg-megtörik néhány ritmikusabb, elektronikusabb taktusokkal telített szám által (blind, igloo, a heartbeat away), és a vonósok bevonása is tud baljós hangulatú lenni [god(s)]. De aztán az egész egy éteri vokállal simogató, emelkedett lezárásban teljesedik ki, pontot téve egy modern klasszikus érzelmi hullámvasutazásra.

Kulcsdal:

Klangriket – Tjärn Reworked

A Klangriket név mögött Fabian Rosenberget találjuk, aki elsősorban ambientes hangképekkel kísérletezik (közreműködőként pedig például a már említett Dominique Charpentier Réminiscence című albumán is megtalálhatjuk). Teszi ezt 2018-as EP-jén, a Tjärnen is, amelyen a klasszikus hangszereket (zongora, vonósok) lebegteti meg éteri elektronikus textúrákkal. A korábban jazzes körökben trombitásként zenélő svéd művész ezzel a projektjével szeretett volna eltávolodni a megszokott műfajától, és zeneszerzőként, producerként akarta megtalálni a saját hangját. A Tjärn mindössze négy számán pedig egyszerre több oldalát is felvillantja, hiszen az érzékeny zongorista- és az elszállós ambientben utazó zenészalteregója is kiteljesedik. A skandináv tél filmzenéjének így is, úgy is beillik, de még teljesebb lesz a zenei kép, ha hozzávesszük a Tjärn Reworked szerzeményeit: a szintén a listán szereplő CEEYS, Elskavon (akinek izlandi videoklipjénél megálltunk egy bekezdésre), Jakob Lindhagen és Vargkvint, Bonander, valamint Joakim Alfvén is újragondolt egy-egy számot, egészen más megvilágításba helyezve Klangriket darabjait.

Kulcsdal:

Luca D’Alberto – Exile

2017-ben adta ki debütáló albumát Luca D’Alberto, az Endless pedig tavaly kapott egy más zeneszerzők által újragondolt változatokkal telepakolt kiadást. De még ezen túl is érkezett egy friss lemez az olasz multi-instrumentalista művésztől, az Exile pedig egy számos hangszert felvonultató és azokat többször több oldalról megcsavaró hanganyag lett. A középpontban alapvetően a hegedű, illetve összességében különböző vonósok állnak, de kiemelt szerephez jut a zongora is, a háttérben pedig keleti ütőshangszereket és tibeti harangot is hallhatunk, miközben az effektezés és az egyéb, elektronikusabb körítések sem maradnak el. D’Alberto mindent egymaga szerzett és játszott is fel egyben, hiszen számára fontos az egyéni és személyes kapcsolat a kreatív ötlet, annak implementálása és felvétele között. Az egyszemélyes szerzői munka ellenére is olyan, mintha egy nagyobb zenekart hallanánk, grandiózus hangképekkel, sodró, erőteljes játékkal, komplex szólamokkal. Hihetetlennek hat, hogy egyetlen ember áll az Exile mögött, amely megindító zenei témáival kitörölhetetlen elemévé vált a legjobb 2018-as modern klasszikus lemezeknek.

Kulcsdal:

Luca Longobardi – Morceaux pour Piano

Több kislemezt és EP-t is kihozott 2018-ban Luca Longobardi (a Spōre-ról származó Wisteria már a nyáron is kedvenc volt), de ezek mellett egy nagylemez is napvilágot látott Morceaux pour Piano címmel. Az olasz zeneszerző elmúlt három évének szólózongorás darabjait összefogó album sokoldalúan közelíti meg a billentyűs hangszer „felhasználhatóságát”. Egyik oldalról légies dallamívek és fesztelen akkordvariációk teszik könnyed hallgatói élménnyé e szerzeményeket, de a gyakran a magasabb hangtartományokban kalandozó számokban megjelenik egyfajta szolid melankólia is. A Morceaux pour Piano eklektikus ritmikában kifejtett érzelmeket közvetít, amelyek egy mindvégig magával sodró, mégis nyugtató hatású lemezzé formálják a dalokat.

Kulcsdal:

Luke Howard – Open Heart Story

Darabokra tört kapcsolatok, gyermekkori emlékek és az öregedés a kulcstémája Luke Howard harmadik lemezének, amely az Open Heart Story címet kapta (és amelynek egy szólózongorás kiegészítő EP-je, a More Heart Stories is megjelent már). Az ausztrál zongorista sokféle utat bejár 2018-as albumán, hiszen szólózongorás darabokat és huszonhárom vonóst felvonultató nagyzenekaros szerzeményeket is lehet találni a repertoárban, amelyekkel egyszerre tiszteleg Bach és a kortárs Ryuichi Sakamoto előtt is. A vonósok nagy számából adódóan a legtöbb dalt áthatja egyfajta emelkedett, himnikus hangvétel, de mielőtt túlságosan elengednénk magunkat, a zongorafókuszú számok a maguk egyszerű tökélyében hoznak vissza minket a valóságba. Az Open Heart Story kétoldalúsága Howard kiváló zeneszerzői kvalitásait erősíti, aki egyidőben tud nagyívű, filmzenés műveket komponálni, miközben meg tud maradni egyetlen hangszerrel is érzékletesen kommunikáló művésznek. A végeredmény eközben nem esik szét, mert ezek a néhol minimális elektronikával is színezett szerzemények mindvégig jó ütemben variálódnak, kizárva az unalmas belefeledkezés lehetőségét.

Kulcsdal:

Niklas Paschburg – Oceanic

A fiatal német zeneszerző, Niklas Paschburg a kortárs modern klasszikus előadók, így Nils Frahm, Ólafur Arnalds és Hauschka darabjait hallgatta tinédzserként, az első EP-jét ezért még az ő hatásukat magán viselve szerezte. Majd jött a debütáló albuma, az Oceanic, amelyen tudatosan törekedett arra, hogy elszakadhasson ezektől az előadóktól, a modern klasszikus darabokat pedig nem kevés elektronikus taktussal vegyítette (sőt, saját maga szerint a dalok struktúrájába popos hatásokat is belevitt). Paschburg lemeze tökéletesen építi be a zongorahangot a különböző effektezések, a basszusok, a dobütemek és a szintetizátorok közé, teljes mértékben együtt élő, kreatív és változatos hangegyveleggé csiszolva ezeket. A német művész munkáján eközben érződik egyfajta északi hidegség is, de ez nem véletlen: az Oceanic akkor született, amikor Paschburg tíz napra elvonult a Balti-tengerhez egy parti házba, a dalok pedig a víz nyugalmára és erejére is egyaránt reflektálnak.

Kulcsdal:

Noah Vanden Abeele – Universe

Noah Vanden Abeele 17 évesen döntötte el végérvényesen, hogy főállású zenész szeretne lenni. Brüsszelben és Krakkóban a klasszikus zongoraművészetet tanulta, később évekig a jazz világában mélyedt el, az improvizációs tehetségét pedig a Belga Királyi Filmarchívum Cinematekprogramjában bontakoztatta ki, ahol több mint 300 némafilmhez adott élő zenét. Tavaly érett meg az idő arra, hogy egy teljes albummal mutassa meg zeneszerzői készségeit, a Universe közel egyórás hanganyagán pedig közvetlen bepillantást enged álomszerű zenei világába. A zongora ezúttal is főszerepben tündököl, de a vonósok is megjelennek, hogy még jobban kiteljesítsék ezen éteri szerzemények mindvégig közvetlen megszólalását. Klasszikusabb hangvételű kamarazenéről beszélhetünk, amelyben csak ezek a hangszerek mesélnek, a tiszta mivoltukban, mindenféle effektezés, trükközés nélkül. Épp ezért valóban letisztult, önmagukért beszélő (avagy zenélő) darabok ezek, amelyek páratlan harmóniában egyesülve áldoznak egy képzeletbeli neoklasszikus oltáron.

Kulcsdal:

Ólafur Arnalds – re:member

Ólafur Arnalds egyike a legismertebb kortárs modern klasszikus előadóknak, aki rengeteget tett azért, hogy ez a műfaj széles körben is ismertté és népszerűvé váljon. Az izlandi zeneszerző útját ma már telt házas koncertterek fémjelzik (tavaly ősszel nálunk is megtöltötte a Müpa nagytermét), amely egyrészt az eddig is folyamatosan minőségi lemezekkel épített hírnévnek, másrészt a 2018-as, re:member című albumának köszönhető. Nekünk is mesélt a Stratus rendszeréről, amely új hanganyaga megszületésében alappillérnek számított: ebben két zongora az Arnalds által megszólaltatott központi zongora hangjaira reagálva szólal meg egy szoftver vezérlése mellett (ennek bemutatásához egy videót is készített). A billentyűk tehát sokszorozva hallhatóak e technológiának köszönhetően, de emellett az elmaradhatatlan vonósnégyes és a különböző effektezések sem maradnak el (sőt, az unfoldban SOHN vokálja is simogatja a hallójáratokat). Az összhangzás azért nem változott radikálisan, de Arnalds hallhatóan beleadott mindent a re:memberbe, hogy ezt az albumot tekintsük az egyik leggrandiózusabb munkájának. És valóban az is.

Kulcsdal:

Poppy Ackroyd – Resolve

Poppy Ackroyd 2017-es szólózongorás válogatáslemeze, a Sketches is toplistás volt nálunk, tavaly februári albuma pedig szintén feltétlenül kiemelendő. A Resolve-ról már bővebben is írtunk, amikor annak bejelentésénél kiderült, hogy a brit zongorista-hegedűs nem az őt felfedező Denovalinál, hanem Björk kiadójánál, a One Little Indiannál hozza ki harmadik nagylemezét. Ackroyd továbbra sem változtatott alkotói folyamatának alapján, azaz ezúttal is a zongora és a hegedű által kreálható hangokból megszülető szerzemények uralják a Resolve-ot. Ám saját instrumentumai ezúttal egyéb hangszerektől is “segítséget” kapnak, így hang, fuvola, klarinét és cselló is fellelhető a dalokban. Saját hangzásvilága, zeneszerzői technikája bárhonnan felismerhető, egyedi kézjegye a kibővített hangszerarzenál ellenére is mindvégig meghatározza a számok dallamívét, ritmikáját. Ez a ritmikusság pedig abszolút erőssége a brit zeneszerzőnek, aki a tempósabb taktusokra alapozva (amelyek feltehetően a zongora belsejének ütögetéséből kelnek életre), finomhangolt effektezésekkel és kreatívan szerkesztett dallammotívumokkal vezet minket végig az eddigi legkomplexebb lemezén. Az egyik legprecízebb modern klasszikus zeneszerző címét mindenképp neki lehetne ítélni.

Kulcsdal:

Radical Face – Missing Film

Van a Welcome Home című szám Radical Face-től, amely elég népszerű reklámzenévé vált (többek között a Nikon kampányából is ismerős lehet), és csak Spotify-on több mint 100 millió lejátszásnál jár. Az elsősorban indie-folk alapú zenében utazó amerikai zeneszerző (eredeti nevén Ben Cooper) tavaly novemberben viszont kihozott egy olyan lemezt, amely két év filmes és tévés zenei munkáinak kiadatlan gyűjteményeként maradt a fiókjában. A Missing Film így viszonylag kakukktojás a listában, hiszen szerzője nem a modern klasszikus körökben aktív, ugyanakkor az egész album hangvétele, hangszeres sokszínűsége, gyakran megindító hangképei miatt mégsem lehet szó nélkül elmenni mellette. Billentyűs, fúvós, vonós, ütős instrumentumok folyamatosan váltakozó szerepkörben varázsolják egybe a nem véletlenül filmzenés beütésű dallamíveket, amelyek ugyan kohézió nélkül, de annál váratlanabbul rántják be újra és újra a hallgatót a különálló történetekbe. A Missing Film hátterének ismerete nélkül lendületből fel lehetett volna pakolni ezt az albumot bármilyen egyéb modern klasszikus listára is, mert Cooper különösebb koncepció nélkül tette le a tavalyi év egyik legkellemesebb megjelenését. Ráadásul ingyen letölthető és hallgatható a lemeze azzal a felhívással kiegészülve, hogy bármilyen filmkészítő vagy videós tartalomgyártó – nem kereskedelmi célokra – felhasználhatja ezeket a dalokat.

Kulcsdal:

Theo Alexander – Broken Access

Ugyan Theo Alexanderről nem sok információ lelhető fel, de a zenéje beszél maga helyett is. A brit zeneszerző prágai otthonában rögzített, ötszámos EP-je, a Broken Access egy zongora és egy Tascam 414 felvevő „házasságából” realizálódott. Rögtön a hanganyag elején egy tizenegy perces, némiképp ambientesebb hangulatú számmal (Palliative) kezdhetjük el magunkba szívni Alexander lebegős hangképeit, és később is a terjedelmesebb kifejtés marad a jellemző. A szerzemények több, egymással is kapcsolatba lépő rétegből állnak össze, amelyek teljesen új zenei környezetet kreálnak ezáltal. A Broken Access elvontabb ötleteket is átültet a zenébe, így érdemes a félórás játékidőnél többet is rászánni az EP dalaira, hogy kellőképp el lehessen merülni ezekben a relaxációs témákban.

Kulcsdal:

Tom Gatza – Melo

A modern klasszikus stílusjegyeket már-már poszt-rockos elemekkel keveri Tom Gatza a hatszámos debütáló EP-jén. A Melo a zongora és a dob kollaborációját testesíti meg, de az elektronikusabb elemek is megférnek a dalok struktúrájában. Váltakozva hallhatunk a billentyűs hangszert fókuszba toló és az ütősöket is ritmikába hívó szerzeményeket, ezáltal mindig lehetőségünk nyílik a lendületes katarzis után egy kicsit megnyugodni. Merthogy a dobot is bevonó dalok fokozatos építkezése mindig elszállásban végződik, beteljesítve egy olyan hangszeres fúziót, amely egészen eposzi hangzást hoz létre. Mindeközben pedig a szólózongorás darabok lelazítják az izgalmakat, és elcsendesedhetünk a nyugodt dallamok ringatásában. Gatza bemutatkozása felettébb érdekesre sikerült, így a várhatóan idén érkező folytatáson mindenképp érdemes rajta tartani a figyelmünket.

Kulcsdal:

Szerző: Varju Kitti, phenom’enon