Rigófütty

A fekete rigó eredetileg erdőben élt, de a tizenkilencedik században életterét a városokra is kiterjesztette.

Úgynevezett kultúra követő madár, ami annyit jelent, hogy az ember által megváltoztatott természetes élettér a fekete rigó számára túlélési előnyökkel jár. Hogy erre a fekete rigó miért csak a tizenkilencedik században jött rá, számomra talány, de örülök, hogy rájött és most itt él velünk. Bizonyára van sok szárnyas rokona, akik szebben énekelnek nála, de az én fülemnek alig.

A rigók márciustól július végéig hallatják átható éneküket, de az ének trillája akkor élénkül meg igazán, mikor a jó idő végérvényes érkezését csalhatatlan biztonsággal kiszámítani képes pitypangok ellepik a réteket. Attól kezdve rigófütty járja át a tavaszi kerteket, sokszor már hajnalban a rigók hangos énekére ébredünk. A hímek szerenádjukkal párjukat keresik, a tojókat kívánják magukhoz édesgetni.

Nem vagyok ornitológus, nem tudom miféle okból marad némelyik hím – legalábbis az éneklése alapján – júliusig hoppon, de Isten bocsájtsa meg gonoszságomat, még örülök is neki. Nekem ugyanis egy kert rigófütty nélkül olyan, mint a rét virág nélkül. Sokszor a madárcsicsergést, a madarak énekét az ember már nem is hallja, annyira hozzászokik az állandó háttérzenéhez egy-két tavaszi hét elteltével. Azért lelke legmélyén ez számít a legszebb dalnak.

Csipke-rigó (Lóki Csaba)

Hogy mennyire nem tudatos számunkra az erdő zenéje, abból is látszik, hogy csak akkor halljuk igazán, ha odafigyelünk rá. Egyszer erdőből hívtam fel valakit. Úristen – kérdezte – hol vagy te most, madárházban? Megtanultam élvezni a nap legszebb koncertjét. Reggeli futásom közben azt hallgatom, nem a telefonomat.

Az erdőben persze nem a rigó a legnagyobb sztár.

Ott van például a fülemüle, más néven csalogány, vagy például a pacsirta. Shakespeare óta – úgy vélem, ő sem volt ornitológus – még azt is tudjuk, hogy a pacsirta hajnalhasadás után kezdi énekét, míg a csalogány már azt megelőzően is koncertezik. Romeó és Júlia, a halhatatlan szerelmesek, mohó szerelmük olthatatlan szomjában nem képesek eldönteni, hogy még a csalogány csattogása édesíti szerelmi órájukat, vagy már a pacsirta szólam jelzi, idejük lejárt.

Igen, a madárkák dalai nélkül a költészet is szegényebb lenne.

De az én életem mindenképpen. Pedig hányszor elátkoztam már a rigót, mikor tártablakos délutáni szunyókálásaim során félig szőtt álmaimat telitorkos rigófütty szaggatta. Mint, mikor kedvesem nem hagy elaludni. Hajnalban is hányszor rigóra ébredek! De mint a simogató, szelíd reggeli napfény, nyáridőben a rigófütty is folyvást arra emlékeztet, hogy szép az élet annak, aki a talmi értékektől megtérve végleg ráébred arra, hogy legszebb dolgait az élet milyen magától értetődő természetességgel kínálja fel mindenkinek.