A szerencse áldozata

Az eset kapcsán felmerül a kérdés, hogy mennyire szerencse a szerencse, s hogy vajon az élet szerencse kérdése-e. Sokan sokat írtak már a szerencséről, a szerencse misztériumáról és bizonyára sokaknak sokféle megközelítésében sok igazság rejlik. És mégis az élet alapvető misztériumainak megfejtésében behatárolt az emberi szellem, s minden igyekezet és elkötelezettség, hogy a végső igazságot a világ magyarázatára megtaláljuk, kudarcra van ítélve ma és holnap is, és reményeim szerint a idők végezetéig. Mert csak ebben reménykedhet a kutató szellem, a ma és holnap embere, a voltak és lesznek bölcsek, hogy soha senki sem mondhatja ki a végső szót, így a világ örök időkig lehetőséget ad az elmélkedésre.

A szerencse, akár a boldogság, a halál és a sors kérdése is, végső soron megfejthetetlen marad.

A filozófusok nincsenek abban a szerencsés helyzetben, mint mondjuk a matematikusok, vagy fizikusok, ahol a tudásnak konkrét kilométerkövei vannak, képletek és törvények, melyekben abszolút igazság rejlik. A megfejtett kérdőjelek aztán újabb kérdőjelek dimenzióját nyitják meg, feladatot adva az utókornak, miközben a tudás gyarapodik, piramisként az égbe tör.

A filozófusok elmélkedésének tárgyai kezdetektől változatlanok. Az a tudás, mely számunkra a világ magyarázatát hivatott adni, nem lineáris és bár tényként kezeljük, hogy az egymást követő korok tudása egymásra épül, valójában ez nem igaz, csupán az egymásra hivatkozás kelti ezt a látszatot. Márai is ezt teszi a szerencséről írt esszéjében, a nagy elődökre hivatkozik, persze csak azt megerősítendő, amit ő maga gondol a szerencséről. Figyelmébe ajánlom minden szerencse teoretikusnak, mert nemhogy elveti azt a széles körben elfogadott világmagyarázatot, miszerint az élet csupán szerencse dolga – ellenkezőleg – hasonlatosan egy másik szívet gyönyörködtetően szép, paradox kijelentéséhez, „milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül” a szerencsét a szerencsétlenség dimenziójába száműzi.

A szerencse az istenek csapdája, vaskos, durva tréfája, mely rabul ejti a gyarló lelket és örök kárhozatot hoz rá. Márai szerencséről való elmélkedése számomra fényes bizonyságot szolgáltat afelől, hogy az igazságnak vajmi kevés köze van az IGAZSÁGHOZ, az igazság sokkal inkább a sziporkázó intellektus diadala.

Márai Sándor – A szerencséről

Hérodotosz, aki oly elragadóan pletykál görögökről, perzsákról, médekről, lídiaiakról, az ókor népeinek és vezető személyeinek sorsáról, azt tanácsolja, hogy nem árt önkényesen és mesterségesen ellenszegülni a szerencsének, mely felénk villogtatja csillagát. Minden ókori nép, a perzsák, babilóniaiak, a föníciai népek, minden régi vallás óva inti a szerencsés embereket   csillaguktól. Az istenek kedve, a sors nem tűri el a tartós szerencsét: így tapasztalta Hérodotosz vándorútjain, így tanítja minden régi mondás, vallás, babona. Házad nem a tiéd, aranyad, asszonyod, gyermeked, egészséged, dicsőséged, mindez annyira a tiéd csak, mint kockajáték közben a szerencse esélye. Minden csak egy pillanatra tiéd: aztán fordul a kocka. Így akarják az istenek.

Ezért semmi nem olyan megható, mint Polükratész története, a gyűrűvel, a hallal és a halásszal.

Polükratész szamoszi királynak minden tettét szerencse kíséri. Vendége, az egyiptomi király figyelmezteti: nem végzi jól, akinek mindig minden sikerül. Szavai hatására Polükratész legféltettebb kincsét, aranyból öntött szerencsegyűrűjét a tengerbe dobja, hogy az „irigy ég haragját“ ne vonja magára. De még most is pártolja a szerencse – nem sokkal az áldozathozatal után feltálalnak neki egy halat, melynek gyomrából előkerül a gyűrű. Vendége megrémül a félelmetes szerencsesorozattól – a végzet romlásod akarja – kijelentéssel elutazik Szamoszról és barátságát is megszakítja a „sorsüldözött“ Polükratésszel.

Az ember érzi sorsát, s szeretne áldozatokkal menekülni e sors elől. De az áldozat sem segít: az istenek könyörtelenek. Kegyetlenül reád mosolyog a szerencse, s ha remegve elfordulsz előle, utánad siet, hogy aztán megalázzon és kiraboljon a sors. Mi hát a tiéd, mi az, amit nem vehetnek el tőled az istenek? Csak a munka. Az a munka, mely nem vár jutalmat, sem babért, sem utókort. Csak éppen megtörténik veled, ha nem térsz ki előle, s nem törődsz sorsával sem. Csak a fáradtság tiéd, a verejték, az áldozat. Minden más illanóbb, mint a hajnali köd, törékenyebb, mint a lepke szárnya.