Snowboardozni tényleg jó!

Gergő (2013, Seefeld)

Ahogy Gyula barátom írta két héttel ezelőtt, snowboardozni jó! Bevezetni valakit ennek a sportnak a „rejtelmeibe” pedig még jobb! Ő csak tudja, hisz’ engem és részben Rékát is ő tanította meg csúszni. Hálás vagyok neki ezért. Továbbadván a stafétát, én pedig a gyermekeimet vezettem be a deszkázás örömeibe. Gondolom ők pedig megtanítják majd az ő porontyaikat. Így megy ez.

Ezeket a sorokat Seefeldben írom, ahol Schladming után, Réka és Gergő másodszor állt deszkán és ahová ezen a télen ismét visszatérve, ma is hullafáradtan, de mint általában, az utolsók között jöttünk le a pályáról. Egy teljes nap után ilyenkor inkább a gravitáció és a szauna (továbbá papának egy újabb glühwein) ígérete segít lefelé, mint a csiszolt technika.

Két gondolat fogalmazódott meg bennem ma a pályán. Az egyik az, hogy milyen nagy örömet okoz ajtókat kinyitni a gyerekeknek és látni azt, hogy élnek (és nem visszaélnek) a lehetőséggel. Testileg/szellemileg is fejlődnek és az új ajtókat már ők veszik kíváncsian észre. Ugyanazt a boldogságot éreztem ma, amikor Gergő is végérvényesen és visszavonhatatlanul ráérzett a megfelelő mozgássorra, mint a Margitszigeten, amikor Gabival megtanítottuk őket biciklizni.

http://vimeo.com/60315765

A stafétabot gyermekeinknek való átadása mellett a másik gondolat pedig a minden kölyökben jelenlévő ösztönlény meghallásának fontossága. Teljesítményorientált és elfoglalt felnőttként néha nehéz „visszazökkeni” a kevésbé gyakorlatias, de sokkal őszintébb, ösztönösebb és valljuk meg, „valódibb”, gyermekeink által jobban ismert világba. (Fontoskodásunk céljairól sokszor utólag derül csak ki, hogy valójában nem voltak igazán fontosak. Sőt, gyakran menthetetlenül haszontalannak mutatkoztak, amikor már kellő objektivitással és rálátással visszanéztünk rájuk.)

Schladmingban Gergő már az első nap végén, amikor először csatolta be a kötést a boardján, nagy biztonsággal csúszott lefelé. Fordulni ugyan még csak egyik irányba tudott, de hulló (inkább zuhanó) falevélként félelemérzet nélkül, sebesen ereszkedett alá az ideálisnak nem nevezhető jeges pályán. Miután elkezdtük magyarázni neki, hogyan kell ezt csinálni, kissé összezavarodott. Hét éves volt akkor. Azzal az ösztönösséggel „tanult” boardozni, ahogy az anyanyelvét is elsajátította korábban.

Gergő (Schladming, 2010)

Nem a „hegy felé eső kantnira vagy az első lábára terhelte a súlypontját”, nem foglalkozott a kötés beállítási szögeivel vagy a deszka keménységének mutatószámával, hanem egyszerűen úgy tett, ahogy az ösztönei parancsolták és ahogy örömet okozott neki a mozgás. Mi felnőttek, sokszor elfelejtjük, hogy alapvetően erről szól az egész. Ha tetszik a kölyköknek a hangulata az ügynek, sokkal fogékonyabbak utána ellesni és megérteni a pontos technikákat.

Nyilván nem szabad hagyni, hogy egy rossz mozgás/szokás rögzüljön, de az egyik legalapvetőbb feladatunk az ilyen helyzetekben az, hogy örömét lelje a kisember a tevékenységben. (A honi általános iskolákban folyó tanítási módszerekről szóló bejegyzésemet itt találjátok.)

Nyilván lehet pálcával és körmössel is világbajnok tornászlányokat „termelni” futószalagon (+ némi kemikália), de vajon hányszor láthatjuk majd az arcukon azt a gyermeki „végre-megvan” önfeledt mosolyt, amit ma láttam Gergő arcán? Heu-Réka!

Gergő és Gabi (Schladming, 2010)

Gergő (Seefeld, 2011)

Gergő és Gabi (Seefeld, 2011)

Réka (Seefeld, 2011)

Réka (Seefeld, 2013)