A tartós békébe belefullad az élet

A béke a cinikusoknak kedvez, nem a bátraknak.

Miközben örökkön csak békéről papolunk, szinte még el is hisszük, hogy a Jóisten ember fiát nem a békétlenségre találta ki. Az ifjúság a harcot a harcért vívja, ideálokat kergetve, ideálokat, példaképeket fedezve fel ott, hol szenvedés honolt és vér áztatta a földet. Évszázadok szavalják dicső hősök hőstetteit, akiket örök követendő példaként őriz a kollektív emlékezet. Nem tudom, hogy történelem tudatunk teremti-e a háborúkat, vagy a háborúk a történelem tudatot, de annyi bizonyos, hogy a kettő egymással szoros összefüggésben áll.

Ez attól függetlenül is igaz, hogy az ember már a civilizáció kezdete előtt rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amik a háborúkat elkerülhetetlenné teszik. Paradox módon az agresszió, az a destruktív magatartás forma, ami végső soron minden pusztításért, szenvedésért felelős, a túlélés eszköze. S ha az, akkor már el is búcsúzhatunk mindenféle békeillúziótól, mert a természet más pályára helyezett bennünket.

Már a gyermekeknél megfigyelhetjük, hogy míg egyesek fáradságos munkával homokvárakat építenek, mások lesben állnak, hogy a kész várakat másodpercek alatt széttaposhassák. A rombolás új sanszot ad, új teret teremt az építésnek. A szenvedés és véráldozat pedig a béke garanciája lesz ideig-óráig. Aztán meghal a „soha többé“ háborús generáció, meg a gyermekeik is, akik, ha nem is közvetlen, de szüleik elmesélése alapján még meglehetősen eleven élményekkel rendelkeznek.

Az új generációkra a múlt háborúk pedig kezdenek ismét romantikusan hatni –  hőskultuszuk lassan feltámad. A konszolidált békébe belefáradt nemzedék, a reálpolitika végtelenül unalmas figurái, a hétköznapok színtelen hősei helyet felfedezi magának a lét, nem lét lélekformáló kohóinak heroikus, immáron félisteni figuráit. Súlyukat, hitelüket az adja, hogy  a „szent harcban“ bátrak voltak meghalni, vagy életüket kockáztatni. Szemléletes példával szolgálnak e tekintetben a fiatal arabok, a dzsihád harcosai.

Az ifjúság türelmetlenség. Békében minden lassan megy, de a háborúban felgyorsul a történelem és a háború után másként néz ki a világ. Újra osztják a lapokat tehát. Ez kell a bátraknak, akik vállalják a küzdelmet, mert nekik nincs veszteni valójuk. Ők csupán nyerhetnek, miközben békében hiába várják a nagy megmérettetést, számukra sosem jön el, mert a béke másoknak kedvez. Azoknak, akik tudnak vele élni, akik a maguk kis csatáját sokkal kevésbé látványos csatatereken vívják.

A béke a cinikusoknak kedvez, nem a bátraknak. Ők a lovagias küzdelmekkel szemben a konspirációt, cselszövést, a sakkozást részesítik előnyben. Az izmok feleslegessé válnak, a hőskultusz is, a világ meg csak gazdagodik, enerválódik, fárad és idővel dekadencia hatalmasodik el a társadalmon. A tartós békébe lassan belefullad az élet. A háborúban viszont megélénkülnek az érzékek. A jó és rossz antagonizmusa a legegyszerűbb ember számára is érthető és a béke egységtakony kibogozhatatlansága után frissítően hat. A háborúban élhetik csak ki magukat igazán a bennünk élő démonok, akik maguknak időről-időre teret követelnek. Melyek ezek?

A rombolás démona, mikor egy ádáz vita közepette repül az értékes kínai váza, ami persze semmilyen vitát sem dönt el, mint ahogy a civil Drezda porig bombázása sem döntötte el a háborút. Az irracionalitás démona, amikor az értelem határát túllépve pusztító emócióknak engedjük át a teret, ha vélt igazunknak gyűlölettel szeretnénk érvényt szerezni, mert már odacsapni jobban esik, mint tovább vitatkozni. Személyes életében keressen mindenki példát erre, én a kiújuló vallásháborúkat hoznám fel egyetemes példának. Az önpusztítás démona, amikor is fejünket verjük a falba, hogy elmúljon a fejfájásunk. Működik! Mint ahogy a mondás is igaz: Ne sírj egy kis fájdalom miatt, mert a sors még egy sokkal nagyobbal fogja meggyógyítani! A háborúban senki sem depressziós, s a túlélők törött lélekkel ugyan, de egészséges értékrenddel élnek tovább. A megmérettetés, a játék démona. A homo ludens – a játékos ember – legszebb játékait – ha már megalkotta – ki is szeretné próbálni. Az atombomba hatását egyszerűen látni kellett, a megannyi fegyver nem csupán izgalmas „játszadozásra“ a megmérettetésre is lehetőséget ad.

Nézem a téri szobrok monumentális, ember fölötti alakjait, meg az utca neveket. A tudomány és kultúra művelőitől eltekintve, a legtöbbet a háborús romantika teremtette. Ők a hazafik. A hazafiság azonban nem más, mint az erőszak önigazolása (Oscar Wilde). Történelmünk e hőskultusznak emlékkönyve. Miközben a béke mindenhatóságában szeretnénk hinni, történelmünk a háborúk története. Voltak ugyan rövid intermezzók, mert kellett mindig egy rövidke időcske, hogy az emberiség felkészülhessen a következő háborúra. Közben az asszonyok katonákat szültek, a férfiak az erőforrásokat teremtették elő.

Vajon a mostani intermezzo még meddig tart?