Két mester, egy film

Fellini ebben a filmben érezteti először egyéni hangját, látásmódját, ami további kiváló alkotásokat és egy nagy életpályát vetít előre. A kritika ugyan a filmben az akkor uralkodó stílus, a neorealizmus elárulását látta, s maga Fellini sem szeretett kirobbanó sikerű filmjéről beszélni, mert úgy érezte, a La strada egyfajta mércévé vált, s minden más későbbi alkotását annak tükrében ítéli meg a közönség.

Akárhogy is, a La strada nem csupán mércévé, mérföldkővé vált a filmtörténetben és ma, hatvannyolc év távlatából nézve – a kor kezdetleges technikájától eltekintve (ami egyébként nem biztos, hogy ront rajta) – nem csak nézhető, a La strada nagyszerűen megkomponált jeleneteinek örök érvényű üzenetei ma is átjönnek – éppúgy mint anno.

A film, a jelentéktelen mellékszereplők mellett, lényegében csak három alakra fókuszál. A törékeny, szeretetre éhes Gelsomina, a vásári erőművész, a pokróclelkű macho, Zampano, és a kedves csirkefogó Bolond egymásra gyakorolt hatásából épül fel a film, az áldozat és megváltás szerény léptékű és roppant világias története, pátoszmentes, de annál katartikusabb végkövetkezményével.

Az országúton – bár mindvégig mentes a szentimentalizmustól – roppant lírai alkotás.

Ennek a líraiságnak ad remek hátszelet Nino Rota zenéje. Két nagyszerű mester szerencsés találkozásának eredménye az a minőség, mely kettőjük munkájának a jövőben is állandó ismérve lesz. Hogy mit jelent a jó zenei támogatás egy film halhatatlansága szempontjából, azt nem kell magyarázni. Filmélmények hathatnak az értelemre, az érzelmekre, de a zsigerekbe igazán csak adekvát zenével oldódnak.

Idézzük fel a dalt, klikk a linkre! Nino Rota: La strada

Fellini után a film elkészülte előtt még nem kapkodtak a producerek. A jó szimatú Carlo Ponti, aki nem annyira az általa gyártott filmek jóvoltából, mint második feleségének, Sophia Loren-nak (a nem éppen méretes Ponti Loren túlméretes melléig ért fel csupán) köszönhetően híresült el, avval a feltétellel finanszírozta a filmet, ha a két férfi főszereplőnek amerikai színészt választanak. Zampano szerepénél Anthony Quinn-re esett a választás és ez mindenképpen jó választásnak bizonyult. Quinn, bár már annak előtte több kiváló filmben bizonyította tehetségét, ha csak Zampano és kétségtelenül közvetve a La stradának köszönhető Alexis Zorbas szerepét játssza el életében, már akkor beírja nevét a filmművészet aranykönyvébe.

A film női főszerepét, az együgyű, de csupa lélek, csupa szív Gelsominát, Fellini felesége, Gulietta Masina alakítja, olyan rendkívül rátermetten, hogy rá is felfigyel a filmvilág és „Szoknyás Chaplin“-ként emlegetik. Giulietta és Frederico a rendező1993-ban bekövetkező haláláig elválaszthatatlanok, egyfajta lelki monogámiában élnek, s mikor Fellini meghal, Masina pár hónapra rá a sírba is követi férjét.

A La strada után Fellini még számos nagyszerű filmet forgat, abban a korban, amikor az európai filmnek még rangja volt. A hetvenes évek közepétől azonban Fellini fénykora leáldozóban van. Az európai film nem állja ki a megmérettetés próbáját, a technikailag és formailag egyre tökéletesebb amerikai filmek letarolják az európai piacot. Fellini műveit azonban megkímélte a pusztító idő. Az Édes élet, a Nyolc és fél, a Róma, Satyricon, Amercord, Casanova – hogy csak egy néhányat idézzünk fel a művész alkotásaiból – olyan maradandó művek, melyek a filmművészet egéről immáron állócsillagként ragyognak le ránk.

„Vannak filmek, amelyek beépülnek életünkbe, hiába változik az idő, az ízlés és a technika, kopás mentesen szépek maradnak, akárcsak legigazabb emlékeink. Ha csak úgy véletlenül meghalljuk Nino Rota filmzenéjének azt a bizonyos feledhetetlen dallamát, máris felidéződik bennünk a megrázó, mégis felemelő történet az édes, bolondos, csupa lélek Gelsomináról, az erőszakos, durva érzelmeket megvető Zampanóról, meg a mindentudó bolondról, aki megtanítja Gelsominát a bölcsességre, hogy itt a földön minden létezésnek értelme van.“