Kálmán Imola

Kálmán Imola, a Budapesti Metropolitan Egyetemen friss diplomásának ékszerkollekciója saját családtagjain alapult, bemutatva egy láthatatlan kapcsolatot a tárgyakon és ékszereken keresztül.

A különleges diplomamunka mögötti hosszas anyagkísérleteknek köszönhetően egy izgalmas és többféleképpen értelmezhető kollekció született meg, mely egy újabb példája annak, hogy milyen színesen is értelmezhető az ékszertervezés ágazata.

Diploma kollekciód fő inspirációja a különböző archetípusok. Hogy jött az ötlet, hogy ezt a témát válaszd?

A diplomaév elején mindannyian kaptunk egy személyre szabott, hozzánk illő hívószót a tanárainktól. Ebből kellett kiindulnunk, de utána bármilyen irányba továbbmehettünk, továbbgondolhattuk az alaptémát. Kihívás volt megtalálni benne azt, ami megfog, inspirál annyira, hogy elindíthassam belőle a komplex tervezési folyamatot. Az is fontos volt, hogy hozzám közel álló, személyes témára épüljön a diplomamunkám. Több iránynak is nekikezdtem, mire eljutottam a végső témámhoz, ami a családomon belüli különböző archetípusok lett. 

Mesélnél a kísérletezési fázisról? Milyen anyagok kerültek elő a tervezés során?

A tervezés egyik legfontosabb fázisa az anyagkísérletek. Sokszor adja magát, szinte rögtön tudjuk, milyen anyaggal szeretnénk dolgozni, de van, amikor egyszerűen nem találjuk a megfelelőt. Nos, velem az utóbbi történt, hiszen éppen az egyediségre épült a kollekció. Nehéz volt megtalálni azt a néhány anyagot, amellyel ki tudom fejezni ezt a sokféleségét, mégis összefogja az egészet. A diplomamunkám címe Close Bond, azaz szoros kötelék, amely a családtagok közötti láthatatlan kapcsolatot fejezi ki. Tudtam, hogy ezt a kapcsolatot valamilyen hálózattal szeretném kifejezni. Erre pedig egyfajta burkot, rétegeket képzeltem el, melyek az adott személy egyediségét mutatják meg. Így kísérleteim során hálózatokat hoztam létre. Damilokat, fonalakat feszítettem ki, majd áttértem a huzalra, drótra, ami tökéletes alapanyagomnak bizonyult. Ezzel akármilyen alakzatot létre tudtam hozni, könnyen tudtam irányítani az anyagot.

A buroknál olyan hatást szerettem volna elérni, ahol a külső réteg ráfeszül a vázra, akár áttetsző is lehet, hogy láttatni hagyja az alsó réteget, rétegeket. Korábbi projektjeim során többször foglalkoztam műanyagokkal és azok megmunkálásával. Itt is kipróbáltam sokfajta műanyagot, de a „sima” zacskók feleltek meg leginkabb a célnak. Nemcsak, hogy rengeteg színben fellelhetők, de sokféleképpen manipulálhatók is. Plusz az is mellette szólt, hogy nagymamám tekintélyes gyűjteménnyel rendelkezik belőlük. A zacskók 90 százalékát tőle szereztem, ezáltal újrahasznosított anyagokból tudtam dolgozni.

Végül milyen technikával készültek el a kollekció darabjai?

A technikát, amelyet végül alkalmaztam, én magam fejlesztettem ki. Egy kis ötletből indult és szép lassan kialakult a metódus. A kollekció kisebb elemeinél vékony acéldrót képezi az alapvázat, ezek finomabb darabok. A nagyobbakat pedig vastagabb rézhuzalból forrasztottam meg, így azok tartósabbak lettek. A buroknál az előre kiválogatott és kipróbált zacskókat ráhúztam és hőlégfúvóval mintegy ráolvasztottam a vázra. A hő hatására a rétegek szépen ráfeszültek a formára és izgalmas, textúrált felületeket kaptam. Tudtam játszani a rétegek számával, hogy mennyi hőt alkalmazok és milyen irányból, valamint azzal is, hogy a zacskókat egyszerre vagy egymás után melegítem rá a vázra. Mivel sok áttetsző rétegből épülnek fel a tárgyaim, kipróbáltam milyen, ha fényforrást teszek beléjük. Úgy gondolom, hogy a kollekcióm kifejezetten jól tudna működni világítódíszként.