Richard Gere és a mások pénze

Szeretem a pénz világában játszódó filmeket, igaz a legtöbbjük ma már klisés és felszínes, de mindig abban reménykedek, hogy elcsípek bennük egy fontos gondolatot, amitől  talán jobban megértem mi zajlik most körülöttünk.

E mellett persze szívesen nézem a tökéletes faburkolatú irodák és manhattani luxuslakások hangulatát, a kitalált stílusos embereket, a meseszép otthonokat és a „guruk” ruházattal is kifejezett személyiségét. Imázs szakemberként, szívesen kalandozok el az ilyen filmek képi világában és alakítom át gyakran a szereplőket, és képzelem el itthoni „pénzembereinket” és közszereplőinket  így.

Ennyit az álmokról!

A sok éve bemutatott film, egy Vanity Fair cikksorozat nyomán született, amit a nagy tőzsdei lufi kidurranása után „The Great Hangover” címen publikáltak korunk legbefolyásosabb magazinjában. A történet alapját a 2009-ben lebukott és több mint száz év börtönre ítélt Bernard Madoff adta, aki több tízmilliárd dollárt „tüntetett” el évtizedek alatt, úgy, hogy a pénz világában, szinte az utolsó pillanatig zseniális koponyának, minden titkok tudójának tartották. Madoff milliárdos csalásával szemben, Robert Millernek „csak pár száz millió dollár” hiányzik a könyveiből, de ez is éppen elég summa ahhoz, hogy az álomférfi gondterhelt arccal keresse a megoldást.

Az Arbitrage, magyar címén a Végzetes hazugságok, szerintem egy közepes film, pedig van benne minden ami kell, pénz, valóságos és ellopott, befáradt házasság, szemforgató boldogság, képmutatás és irigység, szép testek, igaz Laeticia Casta – a szerető – alakítása szerintem még egy magyar szappanoperában is kínos lenne. Jó autók, pompás lakások és emeletnyi csillárok. Egy vérszomjas ebként viselkedő rendőr, aki a gazdagokon akar bosszút állni, sőt még egy afroamerikai is, aki Obama elnöksége ide vagy oda, még mindig egyet jelent, ott a szabad Amerikában, a majdnem bűnössel.

A film nem tesz mást, mint elmond egy történetet, annak igazolásául, hogy minden igaz, és annak az ellentéte is.

Nem oszt igazságot, de sablonosan  elgondolkodtat, hogy a pénz körüli hajsza, miért változtatja meg radikális módon az embereket. A filmben felbukkanó karakterek és kitalált kinézetük tökéletes egységben vannak. Gere hűvös és puha eleganciáját a római Brioni öltönyök kifinomultan adják vissza, egyszínű anyagok, finom kelmék, tökéletes szabás, de semmi extravagancia, kihívó részlet. Visszafogott, nagy hatalmú pénzember, szorosra kötött finom mintás selyem nyakkendőben, aki megjelenése makulátlanságával a bizalom légkörét erősíti. Hűen tükrözi annak a világnak az elvárasait, ahol nem elég a legjobbnak lenni, de a legjobbnak kell látszani is!

Karaktere messze elmarad Douglas emlékezetes Gordon Gekko alakjától a klasszikussá vált a Tőzsdecápák moziból, illetve Pierce Brosnan, Thomas Crown alakításának fennkölt és igen átgondolt eleganciájától. Gere alakja magától értetődő, hűvös és visszafogott, úgy van jelen, hogy nem hagy nyomot, mégis érződik az öltözetek átgondoltsága és tökéletessége. Ruházatával tökéletesen illeszkedik filmbéli karakteréhez, és ezzel radikális ellenpólusa a rendetlen és összeszedetlen zsarunak, aki túl-méretes öltönyeiben, elcsúszott nyakkendőiben hihetően formázza meg a „gazdag-vadász” szerencsétlent.

A film legeredetibb  figurája  számomra a Vanity Fair főszerkesztője, Graydon  Carter, a barokkos fizurás amerikai értelmiségi, aki mint elegáns bankár (Mayfield) jelenik meg a filmen, hogy egy luxusétteremben, ebédidőben, hűvös és elégedett mosollyal aláírhasson egy több százmillió dolláros szerződést, rendhagyó módon az étterem „napi ajánlat” kártyáján. 

Számomra ez a jelenet volt a film ironikusan megformált tetőfoka.

Mert egy egyszerű kartonlap aláírásával elérkeztünk a megoldáshoz, Gere becsülete és vagyona megmenekült. Eljött hát a katarzis is, és az a mellékes tény, hogy közben egy egykor volt álomnő porhüvelye hevert egy hullaházi tepsiben, már senkit sem zavart. Nem kapunk elégtételt és igazságot, Gere büntetése csupán annyi, hogy tetemes vagyonát lányára kell átruháznia. Hogy aztán jól szabott szmokingjában boldogon mosolyoghasson az általa elnevezett kórházi szárny megnyitására rendezett gálavacsorán, ami „csak” kétmillió dollárjába került…