Jótékonykodni jó, kártékonykodni kár!

Négy nappal a születésnapom után, szeptember 5-én, (Kalkuttai) Teréz anya halálának napján ünnepeltük a Jótékonyság Nemzetközi Napját.

Boldog Kalkuttai Teréz anya Nobel-békedíjas apáca, a Szeretet misszionáriusai rend alapítója Agnes Gonxha Bojaxhiu néven született 1910-ben, az akkor még a török birodalomhoz tartozó Szkopjéban, albán családban. 18 évesen lépett be a Loreto nővérek rendjébe, és felvette a Teréz nővér nevet.

Az elesettek felkarolója Kalkuttában hunyt el 87 éves korában. 

Kevesen tudják, de az ENSZ 2012-ben, éppen magyar kezdeményezésre nyilvánította ezt a napot a jótékonykodás világnapjává. A munka oroszlánrészét Magyarország akkori New York-i főkonzulátusa végezte, mintegy 50 ország képviselőivel egyeztetve, hogy minél többen támogassák a világnap gondolatát.

Eddig a száraz tények, amelyek csak arra jók, hogy most már többen tudják, hogy nem csak a sörnek (augusztus első péntekje) vagy a szexnek (augusztus 1.) és az orgazmusnak (december 21.) van világnapja, hanem a jótékonykodásnak is. De miért jótékonykodjunk? Létezik persze hosszú válasz is, de van egy igen egyszerű és igaz megfejtés is.

Mert jó és egyaránt jót tesz az adományozónak és a rászorultnak is!

Rászorultnak nevezem azt a vagyonos, de rosszarc embert is, akinek emberségből ad tanácsot egy hajléktalan adományozó, vagy az öt éves kisfia. Lehet persze lelkiismeretfurdalástól vezérelve, vagy haszon reményében (celeb 5 db. kamerával körbefotózva), esetleg personal branding akcióként, netalán kompenzációként stb., vagy lehet egyszerűen azért, mert szeretnénk valamit visszaadni, mert olyan szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük. Még az sem baj, ha mindezek egyvelege ad valamifajta késztetést, hogy segítsünk a rászorulókon. Amikor pl. (akár közvetlen) környezetünkben egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány, mi lehetünk helyi civil közösségünk hangja, aki felhívja erre a figyelmet.

Már csak azért is érdemes elkezdenünk, mert ha a lányunk/fiunk ebben a szellemben nő fel, számára is természetes lesz az a modell, hogy a családi budget tervezése során, a szokott rezsi tételek és egy vésztartalék képzése mellett bekalkulálja a pro bono tevékenységet, a jótékonykodásra szánt összegeket, éppúgy ahogy a saját folyamatos továbbképzésére fordított költségeket is.

Nyilván mindenki a lehetőségeihez mérten tud csak gazdálkodni, de a prioritások sok mindent meghatároznak.

(Fontosabb a Suzuki alá a téli gumi, mint a műszerfala alá a drága hifi.) Ráadásul nem csak pénzzel lehet jótékonykodni, sokszor elég egy mosoly, vagy a valódi figyelem. Mindez azért fontos, mert elsősorban nem a politikusoktól és nem is a főnökünktől függ a családunk életminősége, hanem bizony saját magunktól. A felnőtté válással párhuzamosan felelősségvállalási hajlandóságunknak is nőnie kell, különben csak ötven éves gyerekek maradunk, bármennyire is kegyetlenül, vagy arrogánsan hangzik. Egy ország hosszú távú boldogulása sem a politikusok műve vagy felelőssége, hiszen mi választjuk őket.

Ahogy egyik ismerősöm mondja mindig: nem az a baj, hogy mi választjuk őket, hanem az, hogy közülünk.

Kellően nagy léptékkel nézve, előbb-utóbb megjelent volna ugyanez/ugyanaz a türannosz, csak máshogy hívták volna, hiszen a politikus mindig csak a népének és az adott társadalmi/gazdasági helyzetnek a tükre. BTW: egyre inkább. (Tudom tudom, borzasztóan hangzik, de a betegség őszinte megnevezése az első lépés a gyógyuláshoz.) Hazánk politikai, kulináris, öltözködési, közlekedési,  vagy vitakultúrájáról bizony mi tehetünk, felesleges másokra, akár más szekértáborok/buborékok lakóira mutogatni.

Hiszek abban, hogy a jó tett (jótékonykodás) visszaszáll, de nem karmikus értelemben, hanem sokkal rövidebb távon és sokkal egyszerűbben. Nő az önbecsülésünk is az önmegvalósítás során (Maslow), továbbá előbb-utóbb „körbeérnek” a segítő kezek. Egy lakóközösségben előbb, egy kisvárosban talán lassabban, egy ország fejlődésének dinamikája pedig még lassabb, de ha jól csináljuk, előbb-utóbb végre az válik követendő értékké, ami valóban az.

Mert jótékonykodni jó, kártékonykodni kár!