Jótékonykodni jó, kártékonykodni kár!

Boldog Kalkuttai Teréz anya Nobel-békedíjas apáca, a Szeretet misszionáriusai rend alapítója Agnes Gonxha Bojaxhiu néven született 1910-ben, az akkor még a török birodalomhoz tartozó Szkopjéban, albán családban. 18 évesen lépett be a Loreto nővérek rendjébe, és felvette a Teréz nővér nevet.

Az elesettek felkarolója Kalkuttában hunyt el 87 éves korában. 

Kevesen tudják, de az ENSZ 2012-ben, éppen magyar kezdeményezésre nyilvánította ezt a napot a jótékonykodás világnapjává. A munka oroszlánrészét Magyarország akkori New York-i főkonzulátusa végezte, mintegy 50 ország képviselőivel egyeztetve, hogy minél többen támogassák a világnap gondolatát.

Eddig a száraz tények, amelyek csak arra jók, hogy most már többen tudják, hogy nem csak a sörnek (augusztus első péntekje) vagy a szexnek (augusztus 1.) és az orgazmusnak (december 21.) van világnapja, hanem a jótékonykodásnak is. De miért jótékonykodjunk? Létezik persze hosszú válasz is, de van egy igen egyszerű és igaz megfejtés is.

Mert jó és egyaránt jót tesz az adományozónak és a rászorultnak is!

(Ez utóbbiak közé sorolom azt a vagyonos, de rosszarc embert is, akinek emberségből ad tanácsot egy hajléktalan adományozó, vagy az öt éves kisfia.)

Lehet persze lelkiismeretfurdalástól vezérelve, vagy haszon reményében (celeb 5 db. kamerával felvértezve), esetleg personal branding akcióként, netalán kompenzációként (akár a saját gyerekünkkel szemben) stb., vagy lehet egyszerűen azért, mert szeretnénk valamit visszaadni, mert olyan szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük. Még az sem baj, ha mindezek egyvelege ad valamifajta késztetést, hogy segítsünk a rászorulókon. Amikor pl. (akár közvetlen) környezetünkben egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány, mi lehetünk helyi civil közösségünk hangja, aki felhívja erre a figyelmet.

Már csak azért is érdemes elkezdenünk, mert ha a lányunk/fiunk ebben a szellemben nő fel, számára is természetes lesz az a modell, hogy a családi budget tervezése során, a szokott rezsi tételek és egy vésztartalék képzése mellett bekalkulálja a pro bono tevékenységet, a jótékonykodásra szánt összegeket, éppúgy ahogy a saját folyamatos továbbképzésére fordított költségeket is.

Nyilván mindenki a lehetőségeihez mérten tud csak gazdálkodni, de a prioritások sok mindent meghatároznak.

(Fontosabb a Suzuki alá a téli gumi, mint a műszerfala alá a drága hifi.) Ráadásul nem csak pénzzel lehet jótékonykodni, sokszor elég egy mosoly, vagy a valódi figyelem. Mindez azért fontos, mert elsősorban nem a politikusoktól és nem is a főnökünktől függ a családunk életminősége, hanem bizony saját magunktól. A felnőtté válással párhuzamosan felelősségvállalási hajlandóságunknak is nőnie kell, különben csak ötven éves gyerekek maradunk, bármennyire is kegyetlenül, vagy arrogánsan hangzik. Egy ország hosszú távú boldogulása sem a politikusok műve vagy felelőssége, hiszen mi választjuk őket.

Ahogy egyik barátom mondja mindig: nem az a baj, hogy mi választjuk őket, hanem az, hogy közülünk.

Kellően nagy léptékkel nézve, előbb-utóbb megjelent volna ugyanez/ugyanaz a türannosz, csak máshogy hívták volna, hiszen a politikus mindig csak a népének és az adott társadalmi/gazdasági helyzetnek a tükre. BTW: egyre inkább. (Tudom tudom, borzasztóan hangzik, de a betegség őszinte megnevezése az első lépcső a gyógyuláshoz.) Hazánk politikai, kulináris, öltözködési, közlekedési,  vagy vitakultúrájáról bizony mi tehetünk, felesleges másokra, akár más szekértáborok lakóira mutogatni.

Hiszek abban, hogy a jó tett (jótékonykodás) visszaszáll, de nem karmikus értelemben, hanem sokkal rövidebb távon és sokkal egyszerűbben. Nő az önbecsülésünk is az önmegvalósítás során (Maslow), továbbá előbb-utóbb „körbeérnek” a segítő kezek. Egy lakóközösségben előbb, egy kisvárosban talán lassabban, egy ország fejlődésének dinamikája pedig még lassabb, de ha jól csináljuk, előbb-utóbb végre az válik követendő értékké, ami valóban az.

Mert jótékonykodni jó, kártékonykodni kár!