Cory Doctorow: A nagy elszaródás

Diákkoromban mázsás súllyal nehezedett rám az az érzés, hogy „rossz korba születtem” – azt képzeltem, hogy egész életemet a Kádár-kor frusztrált, kontraszelektált világában kell majd leélnem.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyszer csak ajándékba megkaptuk a szabadságot. De az nem volt elég – mellé az internetet is. Jól emlékszem, mennyire fellelkesített ez utóbbi is. Mint ábrándozó értelmiségi, azt képzeltem, hogy az internet majd eltörli a falu és a város, a vidék és Budapest közötti különbségeket, mindenki hozzáfér majd minden tudáshoz, eljön a Kánaán. És mindez nyakon volt öntve az ingyenesség hamis pátoszával.

Nocsak, gondoltam, mégis van ingyen ebéd?

Tudtam persze, hogy az internetért fizetni kell, eleinte egészen sokat, méghozzá a vacak minőségért, de aztán az ár zuhant, a minőség javult. Jól emlékszem arra is, hogy Bojár Gábor fizikus, a máris nagyon sikeres üzletember egy interjújában azt találta mondani: nem helytálló dolog az internet megjelenését pusztán a könyvnyomtatás feltalálásához hasonlítani. Inkább az írás elterjedéséhez hasonlatos dologgal állunk szemben.

Közben megjelent a mobil telefónia is. Emlékszem, 2000-ben volt először internetem a mobilon. A legkisebb lányom negyedikes volt, abban az évben még minden reggel elkísértem az iskolába trolival. Ahogy felszálltunk, eszébe jutott, hogy elfelejtette megtanulni az aradi tizenhármakat… Papa, te biztos tudod fejből. Hát… csak ötöt tudtam – eszembe jutott viszont, hogy hátizsákomban ott lapul a Nokia típusú „intelligens tégla”, amelynek kihajtható belső részén elérhető volt az internet. És csodák-csodájára seperc alatt megtaláltam az aradiak listáját. Mire tíz megálló múltán leszállt a gyerek, már kívülről fújtuk a listát – visszafelé is, hiszen csak úgy biztos a tudás.

Aztán jött a közösségi média, eredetileg arra használtam a Facebookot, hogy régen látott külföldi barátaimmal felvegyem a kapcsolatot, a mai napig is angol formában szerepel a nevem. Aztán a rabja lettem – ez lett az új tévé. Egy ideje már sokat bosszankodom, hogy nem a kedvelt ismerőseim posztjait látom, hanem mindenféle mást. Aztán megtanultam gondozni a Facebook folyamomat. Sőt, ma már fizetek is azért, hogy ne lássak reklámot. De már nem az igazi – ha időnként vannak is príma dolgok rajta – ezekről be is szoktam számolni.

Néhány évvel ezelőtt alaposan ismertettem Jaron Lanier Miért töröld magad azonnal a közösségi oldalakról? című indulatos röpiratát. Ez amellett érvelt, hogy ezek az oldalak mérgezik a személyiségünket és rabbá tesznek minket. Érdekes eszmefuttatás volt, de a szerzőben volt valami túlzó vadember-szerűség. Egy időre kitöröltem a Facebook applikációt a telefonomról, csak az asztali gépen tartottam meg – de aztán győzött a lustaságom és a töredék idők hasznosításának vágya.

Most azonban Cory Doctorow vastag és komolyan érvelő könyve nagyon megijesztett. Dermesztő, részletesen adatolt, leleplező portréját nyújtja mindenféle internetes giga cégnek, sorrendben a Facebooknak, az Amazonnak, az Apple iPhone üzletágának, a Twitternek és az Ubernek. Mindenütt ugyanazt a folyamatot éri tetten.

Minderre Doctorow egy könnyen megjegyezhető fogalmat is alkotott: ez a nevezetes „enshittification”, magyarul az elszaródás. Ez a fogalom azt a folyamatot írja le, ahogyan a kedvenc internetes szolgáltatásaink és óriásvállalataink törvényszerűen használhatatlanná és kapzsivá válnak. Doctorow szerint a tech-óriások egy nagyon pontosan körülhatárolható, hideg üzleti stratégia mentén teszik tönkre a saját termékeiket.

Az „elszaródás” négylépcsős életciklusát a szerző kb. így írja le. 

Kezdetben a platformok elképesztően jók, olcsók vagy ingyenesek, és maximálisan a felhasználók kedvében járnak (pl. az Uber olcsóbb, mint a taxi, a Facebookon nincsenek hirdetések). Ezt a fázist a kockázati tőke veszteségfinanszírozása pörgeti, a cél a kritikus tömeg elérése. Aztán miután a felhasználók függővé váltak (be vannak zárva a platformra), a cég a beszállítók felé fordul (pl. tartalomgyártók, újságírók, webshop-eladók, sofőrök). Nekik ígérnek hatalmas elérést és profitot, így ők is áttelepülnek a platformra.

Amint a beszállítók is csapdába estek (mert a megélhetésük már ettől a platformtól függ), a cég elkezdi átirányítani az értéket a felhasználóktól és a beszállítóktól a saját zsebébe. Megjelennek a reklámok, romlik az elérés, emelkednek a jutalékok. A végén következik a végjáték: a platform szinte teljesen használhatatlanná válik. Már csak annyi értéket hagy meg a felhasználóknak és a beszállítóknak, hogy éppenséggel ne hagyják ott a felületet, miközben az összes profitot kiszipolyozza a részvényesei számára. Végül a platform egy üres, hirdetésekkel teli zombivá válik.

Doctorow a gonosz cégvezetőkön kívül a verseny hiányát is hibáztatja, mert a szabályozó hatóságok hagyják, hogy a tech-cégek felvásárolják vagy kivéreztessék a konkurenciát. Mivel a felhasználóknak nincs hova menniük, kénytelenek elviselni a romló szolgáltatást. Egy egészen undorító példa, hogy az ártatlannak tűnő Amazon mit tett sok évvel ezelőtt, hogy a könyvpiac leuralása után terjeszkedni tudjon. Körülnézett, hogy milyen versenytársa van, amelyik szintén dobozos terméket árul. Szemet vetett egy nagyon jól működő, jól jövedelmező pelenka e-áruházra, amit azonban nem tudott kivásárolni. Erre önköltség alatt kezdte árulni a pelenkákat, eközben elégetett nem kevesebb, mint 200 millió dollárt (!), mire a rivális cég tönkrement, így az Amazon megszerezte a piacot. És ezt a szabályozó hatóság hagyta…

Doctorow leleplezi a „bezártságot” (Lock-in) is. Ha például ott akarod hagyni a Facebookot vagy az Instagramot, elveszíted az összes ismerősödet és fotódat. Az Amazon eladói nem mehetnek máshova, mert a vásárlók mind ott vannak. Mindezt Doctorow elképesztő részletességgel, mindenféle jogesetekkel, nagyon olvasmányosan meséli el, számos anekdotát is megoszt az olvasókkal saját kalandos életéből.

A szerző, ahogy az előszóban ígérte, megoldásokat is kínál. Meglepetésemre a könyv végén azt írja, hogy szerinte a folyamat visszafordítható, de ehhez radikális politikai és technológiai változások kellenek az átjárhatóság, a trösztellenes törvények és a digitális jogvédelem terén. Az iPhone esetében az EU-ban lát reményeket, ahogy kikényszerítették az egységes USB-C csatlakozót, és hamarosan jön a házilagos javíthatóság bevezetése. Az amerikai fejleményeket is részletesen ismerteti – Trump második eljövetele persze nem segített a Biden-érában megindult ígéretes változások szárba szökkenésének.

A kötetben nagyon érdekes dolgokat lehet olvasni az IT munkaerő változó sorsáról, az UBER „forradalmáról”, hogy a sofőröket milyen trükkökkel próbálják rávenni arra, hogy vállalják el az olcsóbb fuvarokat is, amelyekre effektíve ráfizetnek! És ők hogyan próbálnak védekezni ez ellen. 

A nagy elszaródás egy ragyogóan megírt, szenvedélyes kiáltvány a szabad internetért. Arra figyelmeztet, hogy ha nem kényszerítjük ki a versenyt és az átjárhatóságot a digitális piacon, a kedvenc online tereink mind egy-egy óriási, használhatatlan digitális szemétdombbá fognak válni. Ezt a könyvet olvasnia kell mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel az emberiség jövője. Ebből is kiderül, hogy érdemes az EU ernyője alá húzódni. A könyv olvasása során többször felmerült bennem a vágyakozás, hogy bárcsak angolul olvastam volna. A magyar nyelvezet bizony többször megbicsaklott. A legnagyobb zavart „akkor éreztem az erőben”, amikor ezt olvastam a 294. oldalon:

„1989-ben, amikor a szakavatottan guillotine-érett szállodatulajdonos, és legendásan pocsék főnök, Leona Helmsley…”

– itt vajon mi állhatott az angol eredetiben?

(Eredeti kiadás: Enshittification: Why Everything Suddenly Got Worse? 2025, magyar kiadás: Lumen Kiadó, 2025. Fordította: Bari Máriusz. 352 o., 6480 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2025-ben és 2026-ban. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)