Érzelgősség vs. empátia

Weöres Sándort, ahogy oly sok költőt, még a gimnáziumi tanulmányaim során szerettem meg.

Gelniczky György remek irodalomtanárom volt, ráadásul a történelmet is ő tanította, sőt az osztályfőnököm is ő volt. Valószínűleg ő volt az első pedagógus az életemben, aki valóban „látott engem”. A fura fickót, aki egyszerre humán és reál érdeklődésű. Akit éppúgy érdekel a matek és a számítástechnika, mint az irodalom, vagy a pszichológia. Aki Weöres verseinek megismerésén túl, egy Commodore 64-esen kacsintást animál a költő szemére. (A mai napig megvan az animáció megtervezéséhez használt, milliméterpapírra tákolt vázlat…)

Kb. másfél évtizeddel később, karácsonyra, Egeresi Lacitól (aki ma már a Károli Gáspár Egyetem Ószövetségi tanszékének vezetője és dékánhelyettese, továbbá képesített asztalos, illetve hegesztő) Weöres: A Teljesség felé című kötetét kaptam. Ebben a kötetben szerepel a következő szöveg.

Weöres Sándor

Az érzelgésről

„Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre. Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget. Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomorúságosabb. Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy a másik irányba gyűlölködik: vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent: akármerre fordul, jó nem fakad belőle. A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van. 

Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón csókolgat, másik feje könnyedén ont, harap és piszkolódik. Csókolgató fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel, erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal. Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan emberi mértéket összezavarta.”

Nyilván a világháború propaganda gépezetének tevékenysége is hatott a kötetre, a költőzseni 1945-ben írta ezt a szöveget. Megdöbbentő, hogy 80 évvel később is mennyire aktuálisak ezek a sorok. Sőt, mára tömegsporttá vált az érzelgősség, különösen annak olcsóbb, digitális verziója. Nevezhetjük akár „emocionális turizmusnak”, vagy „kockázatmentes szentimentalizmusnak” is ezt a visszataszító „e-sportot”. Egyébként az általam sokszor idézett és szintén a gimnáziumi órákon megismert, Carl Jung is különbséget tesz a valódi szeretet és empátia, illetve a sekélyes és öncélú érzelgősség között.

Carl Gustav Jung

Az érzelgős ember egy nemzetközi tragédia kapcsán, az okok, részletek és kontextus megértésének valódi igénye nélkül, és/vagy a tenni akarás helyett a közösségi média felületeken (s)írja ki magából felületes szentimentalizmusát. Je suis mindenki. Is. (Emlékeztek még Gyurcsány Ferenc hitvány, elbábozott együttérzésére a Monorierdő vonatbaleset kapcsán? Persze nem Fletó az egyetlen politikus, aki az érzelgősséget propagandával ötvözte/ötvözi…) Az ilyen karakter hetente váltja profilképének feliratait az aktuális körbeszolidarítandó ügy köré. Mindezt jellemzően biztonságos és jól szabályozott körülmények között, kockázatok és mellékhatások nélkül, „karanténban” szereti megélni. (A filmek, színházak és könyvek fikcióinak „védelmében” gyakran esztétikusabb és romantikusabb a fájdalom, megbánás és katarzis, mint a valóságban. (Ráadásul valódi felelősséget sem kell vállalni kultúrafogyasztáskor.) Ha ez az archetípus a valódi életben találkozik fájdalommal, vagy elesettséggel, sokkal könnyebben hárít és/vagy néz félre…

Az igazi szeretetet és az érzelgősséget Clive Staples Lewis (Narnia krónikái szerzője) is markánsan elkülöníti. A négy szeretet (The Four Loves) című művében is különválasztotta a puszta érzelmi szükségletet és a tudatos, áldozatkész szeretetet.

Clive Staples Lewis

Szükséglet-szeretet vs. ajándék-szeretet

Lewis különbséget tesz a szükséglet-szeretet (amikor a saját deficitjeink pótlására vágyunk a másikra) és az ajándék-szeretet (amikor önzetlenül adunk) között. Az érzelgősség ott kezdődik, amikor a szükséglet-szeretetet szentnek és önfeláldozónak hazudjuk, miközben az valójában birtokolni akar.

Az érzelmek amortizációja

Lewis hangsúlyozza, hogy az érzelmek (a szerelem vagy a fellángoló szeretet) jönnek és mennek. Az érzelgősség hibája az, hogy a szeretetet kizárólag a pillanatnyi jó érzésekkel azonosítja. Ezzel szemben a valódi szeretet döntés és akarat, amely akkor is kitart, amikor a kellemes érzelmek elhalványulnak.

A szeretet démonizálódása

Lewis egyik leghíresebb tézise a könyvben, hogy a természetes emberi szeretet (a családi szeretet vagy a szerelem) hajlamos istenné válni. Amikor egy emberi érzést abszolutizálunk és mindennél előbbre helyezünk, az óhatatlanul démonivá és rombolóvá válik. A féltékeny, fojtogató szülői szeretetet például gyakran a „tiszta szeretet” köntösébe öltözteti az érzelgősség, miközben valójában a másik szabadságát korlátozza.

Az isteni szeretet (Agape)

A legmagasabb rendű szeretet nem az érzelmeken alapul, hanem a másik ember valódi javát akarja, függetlenül attól, hogy az illető szimpatikus-e vagy sem. Az érzelgősség ezzel szemben képtelen a nehéz, konfrontatív szeretetre, mert kerüli a kellemetlenségeket és a konfliktusokat.

www.parrhesia.hu

A parrhészia (ógörögül: παρρησία) egy ókori görög retorikai és filozófiai fogalom, amelynek jelentése: „mindent elmondani”, azaz szabadon, őszintén és bátran beszélni. Nemcsak a puszta szólásszabadságot jelenti, hanem azt a morális kötelezettséget is, hogy az igazságot mondjuk ki, még akkor is, ha az kockázatos vagy veszélyes a beszélőre nézve. A fogalmat a modern korban leginkább Michel Foucault francia filozófus tette újra ismertté, aki szerint a parrhésziát gyakorló személy (a parrhésziastész) az igazmondás kockázatát vállalja a hatalommal vagy a többséggel szemben.

„Az igazság kimondása élet-technikailag sohasem volt rentábilis vállalkozás, korszakok szerint többé-kevésbé életveszélyes, de mindig csak olyan ember mondhatta ki, aki a világgal szemben oppozícióba került.” Hamvas Béla

Vigasztaló hazugság vs kellemetlen igazság