A celluloid száz éve

Nagyjából egy idősek, keletkezésük egy időszakra datálható. A repülés pionírjai akkortájt emelkedtek a levegőbe először, amikor az első filmek forgatásával próbálkoztak. A forgatást pedig szó szerint kell érteni, mert a filmfelvevő mechanikáját mozgásba hozó kurblit kézzel tekerték. A lassított és gyorsított felvételek készítése tehát a filmkészítés hajnalán nem jelentett különösebb gondot.

A képrögzítés technikai feltételét nem a kor mechanikai és optikai lehetőségei teremtették meg, hanem a celluloid, az első műanyag feltalálása biztosította.

A filmfelvevő sem mechanikai, sem optikai értelemben nem jelentett különös kihívást és a statikus képrögzítés kémiai technológiáját is évtizedek óta ismerték és persze folyamatosan tökéletesítették. Dagerrotípiákat már ötven évvel korábban készítettek – a mi Petőfinkről fennmaradt egyetlen hiteles portré úgyszintén ezzel az eljárással készült. Tehát volt fényérzékeny ezüst-bromid, volt finommechanika, optika és már fény is volt, talán a kezdetekben még csak ívfény, de az már volt. Csupán egy rugalmas, transzparens anyag hiányzott, amire a fényérzékeny réteget fel lehetett vinni. Végül a cellulóz-nitrát egyik származékából sikerült ilyen anyagot előállítani.

A cellulóz-nitrát, más néven lőgyapot, igen csak gyúlékony anyagnak számított és az első celluloid tekercsekkel is ez volt a fő gond – a gyúlékonyság. Nem egy mozikatasztrófa a vetítőteremben vette kezdetét, azáltal, hogy lángra kapott a filmszalag. A negyvenes években ezért a hagyományos celluloidot a kevésbé gyúlékony cellulóz-acetát váltotta fel, de az elnevezés megmaradt. A cinematográfia alapjait Edison fekteti le az általa konstruált kinetoszkóppal, de a Lumiére fivérek érdeme egy olyan vetítő konstruálása, mely a mozgófilmet sok ember számára teszi egyidejűleg láthatóvá, így a „mozi“ rövid idő alatt a párizsi társaságok kedvenc szórakozásává válik.

A celluloidos álmodozás szélsebesen hódítja meg a világot és a filmkészítés az évszázad meghatározó művészetévé válik. Később a film hangokkal és színekkel gazdagodik, de a celluloid változatlan marad és nagyjából száz évig számít a filmipar legfőbb kellékének. A huszadik század végén elterjedő digitális képrögzítési technikák azonban lassan kiszorítják. Lázas iramban digitalizálják az elmúlt évszázad remek és kevésbé remek műveit, hogy a gyorsan öregedő celluloid helyett ezek az alkotások és kortörténeti dokumentumok, az emberiség közös kincsévé válhassanak és változatlan minőségben vészeljék át az elkövetkező évszázadokat.

Ha a kezdetekre visszagondolunk, vagy a hőskor burleszkjeit nézzük, éppúgy mosolygunk, mint Lilienthal siklórepülős próbálkozásain a mai superjetek korában. Elképesztő milyen fejlődést produkált a technika száz év alatt mindkét témakörben. Ilyen megközelítésbe helyezve meghökkentő, hogy a celluloid mennyi ideig volt képes tartani magát. Ma már végleg eljárt felette az idő, de emlékét a film nevében örökkön őrzi.

Mert neki köszönhető az az újszerű és sajátos művészeti ág, mely korunkban oly meghatározó jelentőséggel bír.