A csinovnyik és a Ferrari

A pártcsinovnyikokat „testközelből” leginkább az én és szüleim/nagyszüleim korosztálya ismeri.

Jómagam elsős gimnazistaként találkoztam először ezzel a kifejezéssel Gogol: A köpönyeg című elbeszélése és Csehov: A csinovnyik halála novellája kapcsán. A csinovnyikok jellegzetes, kiszolgáltatott orosz hivatalnokok voltak, akik tulajdonképpen szinte semmihez sem értettek.

Mára, mint oly sok szó, ez is pejoratív tartalommal bír, a lélektelen, kicsinyes pártkatonákat és a mindenek felett lojális, bélyegnyaló bürokratákat hívjuk így. Azokat a „titkolt”, vagy nyíltan NER alapítványok/alapkezelők, propaganda média és egyéb intézetek/intézmények szervilis vezetőit, akik soha nem dolgoztak érdemi vállalkozásban, közép- vagy nagyvállalatnál, oktatási intézménynél, a harmadik szektorban vagy egyéb, a párt világán kívüli hasznos helyen. Ezek az emberek soha nem tapasztalták meg, hogy milyen egy civil munkahelyen, vagy a versenyszférában dolgozni.

Én is ismerek ilyeneket. Egészen közelről is.

Olyat is, aki az én házammal dicsekedett egy haverjának, akit nyilvánvaló faragatlansága miatt a feleségem végül kidobott az otthonunkból. Jól emlékszem a szekunder szégyenérzetre, amit akkor éreztem. Érdekes fordulat, hogy néhány évvel később a rendőrség vitte el ezt a havert, amint egy bevásárlóközpont garázsában éppen 10 millió forint kenőpénzt vett át. BTW: a jogi vezetője volt egy állami intézménynek… (A „hűtlen kezelés” fogalmát mindig is eufemizmusnak tartottam.)

Ezeket a mókás plüss figurákat gyakran az alázat helyett a „feljogosítottság érzés” jellemzi.

Úgy beszélnek az általuk vezetett intézmény (köz)pénzéről, mint a friss középvezető, aki a cégének az akvizíciójáról többes szám első személyben dicsekszik. Ezeknek a mulatságos csinovnyikoknak egy része kifelé (néha befelé a családjuk felé is) „bérből-és-fizetésből” él, de valójában persze „nokiásdobozokból”. Sok esetben, amikor a pozíciójuk kapcsolati tőkéjét indirekt vagy direkt financiális előnnyé transzformálják, önmaguk számára is megideologizálva, valószínűleg nem is érzik korrupciónak a műveletet, mely során a mi (köz)pénzünk hozzájuk vándorol.

Orwell duplagondol (doublethink) kifejezésének nyilvánvaló megnyilvánulása ez, amit a magyar nép egy jelentős része is kedélyesen és gyakorta alkalmaz, hiszen miközben nyilvánvalóan kárvallottja a rendszernek, lelkesen tapsol neki. Így az egyre bővülő erőforrásokkal rendelkező propaganda gépezet végül erkölcsi önfelszámolásba hajtja alattvalóit és Festinger kognitív disszonanciája ül tort a kritikus gondolkodás romjai fölött.

Gyakran kettős mérce is jellemzi ezeket az embereket. Ha érdekük úgy követeli meg, a szerény ének arról szól, hogy ők a munkaalapú társadalom bérből-és-fizetésből-élő kisemberei, ha éppen a kisebbrendűségi érzésüket kompenzálják, akkor pedig egy haver Ferrarijával dicsekednek a házamnál. (Ami már csak azért is komikus, mert a sajátomat másfél évtizede adtam el, és azóta is értelmetlen vásárlásnak tartom már az ilyen tárgyakat.) La Fontaine és/vagy Ezópusz (Αἴσωπος) és/vagy Hofi évtizedekig megélne a mai kor csinovnyikjainak izzadtságszagú erőlködéseiből.

Ezek a wannabee polgár, műmájer arcok nem tudják, hogy más tollával csak ékeskedni lehet, de repülni nem…